A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1936. augusztus

Emlékbeszéd Vajda Péter volt szentgáli I. kántortanító felett. Tartotta: Baráth Károly szentgáli ref. kántortanító. „Hulladoznak szeretünk közülünk, senkisem marad menten közülünk !" Hulladoznak s elfogynak legjobbjaink; itt hagynak azok, akik legtöbb jót, szépet és nemes dolgot végeztek volna. Elmúlnak, eltávoznak s csak emlékük él szivünk emléktábláján aranybetükkel beirva; emlékük, mely mindig szaporodik, mely mindig több és több lesz. Gyarapodott akkor is emlékünk száma, mikor Vajda Péter szentgáli ref. ig. tanitó, tanitóegyesületi jegyző visszaadta tettrekész ifjú lelkét Urának, Teremtőjének! Ifjú volt még ő! Ezelőtt 33 éve, 1894. év junius 28-án pillantotta meg a napvilágot Veszprémben. Itt is végezte iskolái egy részét, majd Pápára ment, hogy nemes hivatására, a néptanítói pályára előkészüljön. Iskoláit kitűnő eredménnyel végezte, teljes tudatában annak, hogy jó tanitó csak az lehet, aki alaposan készül e nehéz, de magasztos munkára. 1913. juniusában végezte a tanítóképzőt és ugyanez év szeptemberében már a rátóti ref. egyház megválasztott tanítója. A hatalmas, deli termetű ifjú azután itt élt egyedül csak iskolájának és hivatásának. Itt Gyulafirátóton élt egészen addig, mig a világot felforgató hatalmas vérzivatar őt is ki nem ragadta csendes falujából. Őt is követelte a haza és ment, hogy tettével is bebizonyítsa azt; hogy ha a haza ugy kívánja, még életünk sem szabad tőle sajnálni. Végig is küzdte a nagy háborút és mint főhaduagy tért onnan haza. Újra elfoglalta helyét kicsi falujában, újra ápolgatta a kis szivekben Isten, haza és emberszeretet tüzét. Majd nagyobb tért keresett működésének és Szentgálra pályázott, ahol meg is választották 1924, április 6-án igazgató-tanítónak. Itt működött egészen haláláig, illetve betegségéig. Itt dolgozott a szentgáli ref. iskolában, mint az önfeláldozás és lelkiismeretesség hűséges apostola. Itt tanította a reábízott gyermekeket nagy szeretettel, itt irtogatta a a gyomot azok szivéből, hogy neveljen anyaszentegyházunknak buzgó, becsületes tagokat, hazánknak rendes honpolgárokat. Itt is csak a munkának élt, éppen ezért a világi élettől kissé elzárkózott, de csak azért, hogy annál jobban megfelelhessen a sok munkának, mely az ő vállaira nehezült. De azért nem volt ember, vagy társaság kerülő. Ha társaságban megjelent, mindenki megbecsülte és szerette becsületességéért, igaz szókimondásáért és jó kedélyéért. Ezzel tette magát felejthetetlenné azok előtt, akik őt ismerték. Emlékét pedig szorgalmas, alapos munkájával tette áldottá. Igy élte szorgalmas munka közt életét egészen addig, mig hatalmas testét a betegség ágynak nem döntötte. Ő nem hitt először sem szeretteinek, sem orvosnak, azt gondolva talán, hogy az erős törzs képes lesz ellenállani minden fájdalomnak, minden veszedelemnek. Azonban sajnos nem igy volt. A halált magában hordozó betegsége 1926. május második felében leverte az erős férfiút lábáról. Ettől kezdve kin és gyötrelem volt élete, telve iszonyú fájdalmakkal, melyeket csak néha szakított meg az életerő egy-egy felcsillámló sugara, hogy azután csak annál jobban győzelmeskedjék a gyilkos betegség. 84