A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1936. augusztus

enged hidat verni a kiviilrekedt magyar milliók számára ezeken a sáncokon, hogy ezek a vérei is bevonulhassanak s egyesült erővel segítsenek a védelemnek, az építésnek, a fejlődésnek a pusztulás kockázata nélkül tovább már el nem odázható emberfeletti munkájában. Ez az elernyedt magyar lélek csak lassan ébred hajdani ereje pusztulásának és annak a ténynek tudatára, hogy ázsiai közönyössége már-már a sir szélére juttatta el és csak akkor tör magának utat a széttagolt magyar társadalomban az az igazság, hogy a nemzetnek, ha élni és haladni akar, szétforgácsolt minden erejét egyesíteni kell: amikor a „legnagyobb magyar" hatalmas szelleme szembeszálva a százados előítéletekkel, a múltnak, — a magyar emez egyetlen büszkeségének - kendőzése nélkül ezt a nagy igazságot fiilébe kiáltja és megjelöli az utakat, a reformokat, az áldozatokat, melyeken át a nemzet erői megújulhatnak. A egykorú magyar irodalom kétségbeejtő, elégikus s Berzsenyinél szinte prófétai magasságokba emelkedő hangja, sirámai és haragkitörései is mind szélesebb körben ébresztgették a „rut szibarita vázzá" korcsosult „romlásnak indult hajdan erős magyar" lélek hazafiúi érzéseit, de a nemzet jövőjébe vetett hit magasságaiban nem ez az elégikus fájdalomtól letompított hangú irodalom, hanem gróf Széchényi Istvánnak ez az őszinte, kemény és jóslatszerü hangja emelte fel, ez veri fel álmából az alvó nemzetet s a megkövült tagokba erre a zengő riadóra tér vissza fokozatosan az élet, előbb a nemzet legjobbjainak kicsiny, de elszánt tábora lelkében keltve hatalmas visszhangot, majd a nemzet széles rétegeiben idézve fel mind erősebb hullámverést és a XIX. század első negyedében való tétlen veszteglés után elindul útjára a század harmincas éveiben az az Ígéretes fejlődés, melynek végső eredményeként az egységes nemzetté alakulás és a modern magyar nemzeti állam kiépítése jutott el a befejeződéshez. Letűnt századok sokszoros harcaiban sokszor állott ez a nemzet a hősiség magaslatán, de sohasem volt nagyobb, mint az építésnek, az alkotásnak, az újjászületésnek ezekben az évtizedeiben, amikor leghatalmasabb ellenségét: saját ázsiai tétlenségét győzte le. Olyan volt ez a történelmi korszak, mint a májusi zápor utáni zsendülés, melynek buja tenyészetében szárba szökkent a feltört magyar ugaron, a nemzeti élet minden megnyilvánulásaiban az elhintett vetés. Ennek a zsendülésnek buja tenyészetében éppen 100 esztendővel ezelőtt született meg Vörösmarlhy Mihály ihleteit ajakán „a Szózat", amelyet egyetemes zsinatunk a közgondolkozás realizálásaként uj énekes könyvünkben 38-ik dicséretként beiktatni rendelt. Ez az isteni ihlet szülte költői alkotás fejezte ki legerőteljesebben a megujulás, az újjászületés útjára lépett nemzet hangulatát s emelte fel a nemzet reménykedő lelkét a küldetésében való hit magasságai felé és lett a megifjult nemzet s a léte, joga és igazságáért küzdő Magyarország imádságos második hymnuszává. Ez a mi 38-ik dicséretünk a magyar léleknek azt mindenkor égre emelő nemzeti éneke marad, s minden vésszel terhes idők hajnalán ez fog zendülni ajkán, mint zsoltáros ének, mint harci riadó, mint tettekre inspiráló s a „nagyszerű halálból" is feltámadást hirdető tárogató, mint a nemzeti öröklét égreszárnyaló örök szép hymnusza. Születése 100-ik évfordulóján adjunk hálát a nemzetünk felett őrködő jóságos Istennek az inspiratióért, az erre kiválasztott nemes 5