A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1936. augusztus

magyar iró tiszta emlékezete előtt pedig tegyük le a megemlékezés babérkoszorúját. Kétszázhatvan esztendő távolába vezet vissza most bennünket az emlékezés. A nápolyi kék öböl napsugaras tájai ködlenek elénk, hol a kikötőt elzáró holland hajóraj vezérhajójára 1676. február 11.-én felszáll 61 halovány, csontvázzá éhezett magyar tanitó és lelkipásztor. Testükön korbácsütések szakgatta sebek, homlokuk körül a szenvedések glóriája, tekintetük az Égre irányul s ajkukon megzendül és száll-száll a vizek felett a magasságok felé a leiküket betöltő zsoltáros ének: „Adjatok hálát az Istennek ! Imádkozzatok szent Nevének. Hirdessétek dicséretét És minden jó téteményét. Beszéljétek a nép előtt Nagy csudáit, melyeket tett." (CV. zs.) Az igazságos Isten rendeléséből a nemes holland nemzet egykori rendeinek határozata és ennek a határozatnak érvényt szerző Kuyter tengernagy erélyos fellépésére történt ez a szabadulás, de a szabadító kéz ezen hatalmas beavatkozása előtt az emberi gonoszságnak minden kigondolható kínzását kellett elszenvedniük ezeknek ami áldott emlékű gályarabjainknak és utolsó cseppjéig ki kellett üríteniük a kinok poharát, mert akartak és mertek az élő isten realitásáról közbenjárók nélkül meggyőződni, mert nem voltak hajlandók megtagadni igaznak megismert hitüket, mert ezer sebből vérző megalázott és meggyalázott hazájukban és ennek javára akarták és merték szolgálni Krisztus ügyét. A magyar református gályarab lelkipásztoroknak ez a hitvalló hősi hűsége a magyar református Egyháznak örök dicsősége, de örök figyelmeztetés is minden református lélek és minden elkövetkezendő református nemzedék számára, hogy ezt a megszentelt, hagyományoktól tündöklő multat csak addig mondhatja a magáénak, mig benne is él a hűségnek, az áldozatnak az a lelke, a bűnökkel és kísértésekkel szemben való megállásnak az a föltétlen készsége, mely az ő lelkük sajátja volt és az ő életük gazdag örökségeként maradt reánk. Egyetemes konventünk a gályarabságot szenvedett magyar református lelkipásztorok neveit 1934. április 18.-án 325. szám alatt kelt határozatával márványtáblára vésette s a zsinati terem előcsarnokában felállított ezt az emléktáblát a szabadulás 260-ik évfordulójáról a folyó évi május 6.-án tartott ünnepélyén emlékezvén, — leplezte le. Arany betűkkel ragyognak ezen a táblán a drága nevek, ilyen arany betűkkel irt márványtábla őrzi e mi gyülésünk színhelyén, a veszprémi református ecclésia templomában is a pozsonyi rendkívüli törvényszék által elitélt és gályarabságot szenvedett Bátorkeszi István hitvalló veszprémi lelkipásztor drága nevét és emlékezetét is. Meghajlik mai közgyűlésében egyházmegyénk is a németalföldi református rendeknek és szikla hitű hős admirálisuknak örökké áldott szabadító cselekedete s a gyötrelmek tengeréből, a gályák kinzó padjairól kiszabadított hitvalló lelkipásztorok áldott emlékezete előtt s a mindnyájunk sorsát atyai kezében hordozó gondviselő jó Istennek adunk hálát, hogy ezeket a hűséges sziveket igy formálván, nagy kegyelmére méltatta s a kegyelmek által kiválasztott ezeket a drága lelkeket erőnek lelkével ruházván fel, a gályarabság kiváltságos megpróbáltatásain 6