A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1935. július

2. sz. melléklet a 29. számhoz. Nagy tiszteletű Egy liázm egyei Közgyűlés! Ismét egyik esztendeje, Istententől kimért ideje, telék el a mulandóságnak. Elérkezett újra az a nap, melyen ugy érezzük, fülünkbe cseng a bibliai szó: „Sáfár, adj számot a te sáfárságodról!" Számot adni Istennek és embereknek, nem könnyű dolog akkor sem, ha csak a magunk dolgáról van szó, annál nehezebb abban az esetben, mikor egy szent ügyről, a mi szivünkhöz és leikünkhöz hozzánőtt olyan komoly kérdésről kell beszámolni, mint ami legdrágább kincseinknek, életünk továbbfolytatóinak, gyermekeinknek neveltetési ügye. Mert az, hogy milyen lesz a jövendő nemzedék, Isten gondos atyai szeretete mellett nagymértékben attól is függ, milyenek azok az egyének, kiknek kötelessége erkölcsben és tudományban ugy vezetgetni kicsinyeinket, hogy azokon mindjobban kidomborodjék az Isten képére való teremtetésük magasztos hasonlatossága. Tudjuk ugyan, hogy a legmélyebb impressziókat otthon, a családi körben nyeri a gyermek. Annak a kis hajléknak, melyben minden nap forgolódik szinte öntudatlanul átveszi szokásait, beszédmodorát, gondolkodásmódját. Azok a példák, melyeket otthon lát, kitörülhetetlenül belevésődnek emlékezetébe. S amilyen áldott az olyan meghitt otthon, melyben csak szépet és jót tanulhat a gyermek, épen olyan veszedelmeket rejteget az a szülői ház a gyermek erkölcsi fejlődése szempontjából, melyben szitok, durvaság, megfertőzött életmód uralkodnak. Kívánatos hát, hogy azok a férfiak és nők, kik élethivatásukká a tanítói pályát választották, mintegy kiábrázolásai legyenek az élő Isten örök igazságainak. Szükséges, hogy a kicsinyek gondját ugy vegyék fel magukra, hogy necsak szolgai kötelességteljesitést végezzenek az iskolában, hanem hittel és szeretettel neveljék a rájuk bizott növendékeket. Az a tanitó, aki nyűgnek tekinti hivatásbeli kötelességét s alig várja, hogy leteljen az a néhány óra, melyet az iskolában kell töltenie, hogy azután futhasson a maga világi dolgai, vagy szórakozásai után, az a tanitó legfeljebb csak tanit, de nem nevel. Nekünk pedig ilyen tanítókra nincs szükségünk. Református Egyházunk azért áldoz a mai nehéz körülmények között is 3 és fél millió pengőt a népiskolákra, mert már ott akarja beleplántálgatni a fejlődő emberpalántákba az Isten félelmének, a hitnek és szeretetnek drága magvait, hogy a gyermek necsak testben, hanem lélekben is növekedhessék. Azért küzd Ínséggel, nyomorúsággal, iskolái fenntarthatása érdekében, hogy azt a sok káros hatást, melyet a gyermeki lélek sokszor