A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1911. július

-6 — da ezen rövid idő alatt is fényes tanújelét szolgáltatta annak, hogy kiváló szellemi készültséggel, fáradhatatlan buzgósággal, világos felfogással, puritán kálviánizmusával, s a szemeiből is kisugárzó krisztusi szeretet melegével miként lehet anyaszentegyházunk ügyeit a haladás és felvirágzás utján, — habár lépésről-lépésre is — előbbre vinni. Nagyra törő tervei hamar elhomályosultak, édes reményei megsemmisültek, mert váratlan és hirtelen jött a halál, hogy elvesztése megrendítsen mindnyájunkat, s könnyet fakasszon szemeinkből. De hullatott könnyeink nyomán, mint vigasztaló szivárvány, foglaljon helyet szivünkben az Isten akaratán való megnyugvás és azon hő óhaj, hogy a korán kidőlt erős szolgának adjon a Mindenható Isten csendes nyugalmat a saját maga által jelzett édes anyai földben és a mennyei biró és gazda által többre bizassék a mennyeknek országában. — Halála feletti részvétünket kérem szintén jegyzőkönyvünkben kifejezni. Ennyi veszteség után a nagyokban, mintha még nem lett volna elég lelkünk elborulása és szivünk keserűsége, jónak látta az isteni gondviselés elhívni 1911. május 24-én 68 éves korában örök nyugalomra közülünk a legnagyobbat, Libánon cédrusainak legerősebbjét: nagyméltóságú báró Bánffy Dezső urat, az erdélyi ref. egyházkerület főgondnokát, a magyarországi ref. zsinatnak s ref. konventnek munkában fáradhatatlan elnökét. Érdemei, munkássága, tehetsége alapján eljutott a legmagasabb helyekre és állásokra. Mint képviselőházi elnök, mint miniszterelnök, mint zsinatunk elnöke becsülettel megállta helyét mindenhol. Igazi magyar, igazi kálvinista volt a szó teljes értelmében; meghajolni nem, inkább törni volt képes s elhagyta helyét, ha ugy látta jónak ; ugyanezért valának sok ellenségei a máskép gondolkozók közül, de viszont ezrek meg ezrek szive dobbant össze az ő szivével, akik érzelmeiben és terveiben vele egyek valának. Mint hazafit, mint kálvinistát szerették, becsülték, tisztelték nagyon sokan ; azért volt oly nagy a részvét végálomra hunytával. Temetésén nagy ünnepélyes közönség adta meg neki a végtisztességet. Megmozdult az egész Magyarország, a bérces Erdély s eljöttek onnan még egyszerű szűrös atyafiak is, hogy lerójják könnyező szemmel a végtisztesség adóját a nagy és dicső iránt. „A hazáját önzetlenül és rajongón szerető sziv megszűnt dobogni" s az egyházáért élő munkás lélek megtért oda,