A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1917. július

- 5 — szívnek és léleknek annál nagyobb melegségével, puritán egyszerűségben, a mely egyedül méltó nagy egyéniségéhez és érdemeihez. Szükségesnek tartom, hogy — miután most jöttünk össze először kgyülésen, mint az egyházmegye képviselői — mi is szenteljünk néhány percet annak méltatására. A tiz év ugyan rövid, de mi annak nem tartamát, hanem tartalmát ünnepeljük. — Az igazi érdem elismerésére szoktunk úgynevezett jubiláris innepet tartani, sokszor hosszabb időre, de azt hiszem, hogy dunántuli ref. egyházkerületünknek ilyen rövid idő alatt méltóbb, szebb, tartalmasabb megmegemlékezésre méltó jubiláris innepe alig volt. Üljük meg azért mi is most, nem külső csillogással, dicshimnuszok zengésével, hanem őszinte tiszteletünk, ragaszkodásunk, szeretetünk kifejezésével. Annak az igazi hálának nyilvánításával, amellyel tartozunk egyházkerületünk legelső és legnagyobb munkásának. Mert nála ez a tisztség nem csak cim, hanem olyan tágas keret, amelyet lelkiismeretes munkával teljesen betöltött. E század első éveiben tartottuk törvényhozó zsinatunkat: ennek alkotásai, intézményei épen a közelmúlt 10 év alatt vitettek át az életbe, foganatosíttattak a gyakorlatban, lettek kipróbálva, hogy vajon életképesek-e ? Előmozditják-e ref. egyházunk fejlődését és virágzását ? Valamint ezen törvényeknek meghozatalában, az intézmények létesítésében, ugy ezeknek a gyakorlati életbe való átültetésében is nagym. Főgondnok urunknak oroszlánrésze volt, szinte összeforrott egyéniségével s mintegy rányomta egész lényének pecsétjét. Mindnyájan tudjuk, hogy mily nagy gonddal és lelkiismeretes buzgósággal fáradozott az egyh. adócsökkentési államsegély megnyerése alkalmával az egyházak kérvényeivel. A legkisebb részletekre is kiterjedt figyelme, s amig egyfelől ügyelt arra, hogy tehetősebb egyházaink illetéktelenül ne jussanak e segélyhez s ne vonják el szegényebb egyházaink elől, másfelől éber gonddal vigyázott arra, hogy a valóban rászorultak rövidséget ne szenvedjenek. Hogy intézményeink megszilárdultak, nyugdíjintézetünk, közalapunk virágzásban vannak, nagyrészben neki is köszönhetjük. Igaz, hogy ezekkel nemcsak kerületünknek, hanem egyetemes egyházunknak tett hasznos szolgálatot, s szerzett elévülhetetlen érdemeket, de épen ezért örömmel és nemes önérzettel tölt el mindnyájunkat az a tudat, hagy magunkénak vallhatjuk őt, mint dunántuli ref. egyházkerületünk főgondnokát. S ha most visszatekintünk az elmúlt tiz esztendőre, annak áldásos tartamára, arra a nagy munkára, amit végzett ez idő alatt értünk, ref. egyházunk érdekében ; azt hiszem mindnyájunkban egy érzelem támad, ajkainkon egy kérdés hangzik: Mivel fizessünk mi ennyi sok jóiéteményiért ? Aranyunk, ezüstünk nincsen, azért adjuk azt, ami ennél sokkal drágább és értékesebb, szivünknek őszinte ragaszkodását, szeretetünknek igazi melegségét, lelkünknek