A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1939. augusztus

— 11 — sohasem tértek többé vissza. Sok minden megváltozott azóta. Akik akkor életük delén voltak, ha még élnek, megöregedtek. Az akkori ifjak, ma javakorbeli emberek és akik akkor születtek, ma felnőtt férfiak. Csak a béke nem tért vissza még ma sem a földre. A világégés tart tovább szakadatlanul; hol egyik, hol másik részen lángol fel a pusztító tüz, a népek százezreit és a nemzetek javát és kultúráját emésztve. És zsarátnokon jár az egész világ, soha sem tudni, hogy az újabb láng hol és mikor csap fel, hogy végig fusson a földgolyó nagyobbik felén. A második évforduló: a mult év őszén volt 20 esztendeje az átkos emlékű októberi lázadásnak, amidőn az idegen felforgató eszméktől megmételyezett csőcselék szennyes áradata kicsapott a kloakák mélyéből és aláásta az ezeréves magyar nemzeti állam tartó oszlopait. Azon a gyászos és szégyenletes október végén dördültek el azok a gyilkos fegyverek, amelyek kioltották az újabb magyar történelem legkimagaslóbb alakjának, Tisza Istvánnak életét. Nemzeti kegyeletünk nem idézheti fel elég gyakran Tisza Istvánnak, a XX. század legnagyobb magyarjának emlékét. Tragikus hőse volt Ő a magyar történelemnek, amely, sajnos, oly gazdag tragédiákban. Mint általában a nagy férfiakat, Őt is kisérte a félreismerés és fel nem ismerés sötét árnya. Mint államférfiúról a nemzet tekintélyes része azt hitte, hogy a nemzet érdekeivel szemben a bécsi udvart szolgálja, ugyanakkor, amidőn Ő éppen az udvarban uralkodó idegen szellemmel és ellenséges irányzattal szemben legerősebb harcait vívta a nemzet érdekében. A világháború kitöréséért őt okozták, ugyanakkor, amidőn ő volt éppen az, aki minden erejét latba vetette a háború megakadályozására a király idegen tanácsadóival szemben. Amidőn az Ö határozott ellenzése dacára mégis a háborús megoldásra került sor, kötelességét híven igyekezett teljesíteni a nemzeti erők összefogása és felfokozása terén. Viselte a háborús szellem ódiumát épúgy, mint viselte a tömegek előtti népszerűtlenséget, akkor, amidőn a nemzet a legnagyobb hálára neki volt kötelezve. Önfeláldozó volt élete és áldozat volt a halála. Szimbolikus volt ez az élet és szimbolikus volt a halála is. A magyar nemzet tragikus sorsát szimbolizálta, amely épúgy, mint Ő tette, ezredéves történelme folyamán, mindenkor becsülettel teljesítette történelmi hivatását és amelyért sohasem kapta meg az elismerést és jutalmat. Halála pedig szintén szimbólum, mert azok a golyók, amelyek az Ő életét kioltották, egyszersmind átfúrták az ezredéves magyar nemzeti állam testét