A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1937. július

— 11 — küzdött ott akkor is az egész nagy egységes magyar hazáért és amelyben legelőijártak Thököly kurucai, Petneházy és társai. Kétségkívül részük volt a diadalban a külföldi segédcsapatoknak és az azokat ideküldő hatalmaknak, köztük XI. Ince pápának is, akinek szerepét újabban túlozni szeretik, neki tulajdonítván Buda felszabadításának csaknem egész érdemét. Elismerésre méltó volt az akkori időben, hogy a keresztyénség ügyének érdekében az egyébként nagyon is ellentétes érdekkel biró, különböző ellenséges szövetségekbe tömörült és vallásilag is különböző, sőt ellentétes hatalmak ez egy alkalommal össze tudtak fogni és elismerés illeti meg épen a kiváló és nemes gondolkozású XI. Ince pápát is, mint akinek igen jelentős része volt abban, hogy ez az összefogás, habár nagyon rövid időre is létrejött. Bármily szomorú idők következtek is épen a Buda visszafoglalása utáni években a magyarságra, bármennyire kevéssé méltányolta is a török kiűzetése után ennek helyét elfoglaló bécsi hatalom a magyarság nagy érdemeit és nem méltányolta még az ő érdekében teljesített szolgálatokat és szerzett érdemeket sem egyévszázadon keresztül, mégis történelmi távlatból óriási jelentőségűnek kell mondanunk Buda visszafoglalásának tényét, mert a magyarság egységének helyreállítása és hazánk sokkal később, több mint egyévszázad multán meginduló fejlődése szempontjából roppant kihatású volt az. A területi egységért küzdő akkori elődökre kegyelettel kell visszaemlékeznünk különösen ma, amidőn Hazánk újból szétszabdalt állapotban van és a területi egység helyreállításának kérdése súlyos feladatok és küzdelmek elé állítja a magyar nemzetet. A magyar sziveknek hosszú, hosszú várakozása után végre ez év májusában megtörtént a magyarság lelkéhez legjobban hozzá forrott nagy fejedelem, II. Rákóczi Ferenc szobrának felállítása az ország fővárosában. Régi adósságát rótta le a nemzet, a kegyeletnek olyan adóját, amellyel több mint két évszázad óta tartozott és amely tartozására semmiféle mentség nem lehetett. Amidőn egy idegen származású és minden vitézsége mellett is a magyarság szivétől nagyon is távolálló hadvezér lovasszobra évtizedek óta áll fenn Budavárának kimagasló fokán, amidőn Rákóczi labanc ellenfelének, Pállfy Jánosnak is volt már szobra Budapesten, a magyarság szégyene volt, hogy a Rákóczi emlékét hirdető szobor még mindig késett. Adja az ég, hogy a szobor, mely most immár a nagy fejedelem alakját ábrázolja, ne csak az átkos széthúzás okozta nagy magyar tragédiának legyen mementója, amelynek legfőbb és