A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1921. június

- 4 tésébe mi nem is nyugszunk bele. Nem, nem, soha! A jó Isten váltsa valóra reményünket! — Nagy köszönet és hála illeti azokat, kik — mint a mi lelkészeink, tanítóink, tanáraink, világi tisztviselőink, tartják híveinkben a lelket és velük és általuk tartják a magyar földet; akik nem közönséges bátorsággal dolgoznak ezeréves hazánk integritásáért. De éppen nem helyeselhető, hogy sokan mintegy hazafias cselekedetet vélnek elkövetni, mikor ott hagynak állást, kenyeret. Meg kell értetni véreinkkel, hogy minden magyar, kit a végzet ott ért, egy-egy pozíciót tart megszállva, egy darabot az ősi magyar földből. Isten óvja őket a kislelküségtől és hűtlenségtől! Közgyűlésünk mélyen átérzi a kegyetlen sorsot, mely édes hazánknak s magyar nemzetünknek ez időben az isteni gondviselés bölcsességéből osztályrészül jutott; de egy pillanatra sem engedi meginogni azon törhetlen reményét, hogy jő s talán hamarább, mint a kishitűek várnák, bizonnyal jő az az idő, mely a széttépett nemzettagokat, országrészeket s ezekkel tőlünk elszakított hittestvéreinket ismét egyesítendi, hogy el ne váljanak soha többé. — Idegen uralom zsarnoksága alatt nyögő, de hazánk s nemzetünk integritásáért csodás bátorsággal küzdő véreink hűsége előtt meghajlunk és a sikerért áldozatos készséggel az ő példájuk szerint munkálkodunk és imádkozunk. II. A legmélyebb belátásu politikusok és nemzetgazdászok egyre sűrűbben hangoztatják, hogy a népeket és nemzeteket itt és ott és mindenütt egyedül a tisztes munka vezetheti ki a nyomorúságból; a tisztes munka, melyre a vallás képez legigazabban. Az ilyen munkához, mely kizárja a nyerészkedést, a vagyonszerzésnek, meggazdagodásnak napjainkban olyan divatos tisztességtelen és gyors módjait s mellyel együtt jár a takarékos