A Őrségi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1919. október

megmutatták becstelen szándékukat. Azt mondja a példabeszéd: madarat tolláról, embert barátjáról lehet megismerni. Örök dicsősége lesz felekezeti különbség nélkül a keresztyén papságnak, hogy azok az orgyilkos rablók annyira üldözték, mert ezzel beigazolták, hogy az emberszeretetet hirdető hazafias papság nem közibük való és hogy a papság megtévesztésére irányuló minden igyekezetük hiábavaló volt. Hogy egyházmegyénk lelkészei közül senkit sem fogtak el, ezt annak köszönhetjük, hogy népünk csendesen viselkedett és nem árulkodott, mert hiszen láttuk, hogy ahol a nép mozgolódott, ott elsősorban a papot vették elő. Valamennyien felügyelet alá voltunk helyezve, egyházi beszédeink ellenőrizve, a megaláztatások egész sorozatát kellett eltűrnünk, hogy a nagyobb bajt elkerülhessük. Azt mondja a zsoltáriró: „Az Éden fiairól emlékezzél, És Uram ezt ne engedd el, Amit ők akkoron kiáltottak, Midőn Jeruzsálemet rontották, Fosszák, fosszák Jeruzsálemnek népét, Földre lerontsad minden épületét". Nekünk is meg kell emlékeznünk szenvedéseinkről, de azokról is, akik a mi Jeruzsálemünket rontották. Minden felekezeti izgatás és elfogultság nélkül megállapíthatjuk a tényt, hogy hazánk és vallásunk legnagyobb ellenségei a zsidók voltak. Ők nemzetnek jelentették ki magukat s láttuk, hogy az egész ország zsidó gyerekekkel volt elárasztva és ők vitték véghez a legnagyobb üldözéseket. De fájdalommal kell konstatálnom, hogy a zsidók után a nagy fizetéssel elcsábított tanítók következtek. Tisztelet, becsület a kivételeknek, akiket sem a nagy fizetés ígérgetése, sem gonosz lelkű társaik csúfondáros erőszakoskodása nem tudott megtéveszteni. Az ilyenek kétszeres becsülést és tiszteletet érdemelnek. De szomorú dolog, hogy ezek nagyon kevesen vannak, mert a tanítók egy része kétkulacsos szerepet játszott, egy nagy rész pedig egész erővel lépett a kommunizmus szolgálatába. Nagyon elszomorító jelenségeknek voltunk kénytelenek tanúi lenni. Az a tanítóság, mely háború előtt és alatt szinte ki akarta magának sajátítani a hazafiságot, most kigúnyolta a Szózatot, a Himnuszt és a harmadik internacionálét éltette, mely hazát nem ismer. A Szociális Termelés cimü lapban a tanítóknak megígért fizetésről levén szó, a lap Lenin-fiuja a következő megjegyzést tette: „most láthatják a tanítók, hogy hazafiasságukat mi mire értékeljük a burzsoázival szemben". Ez akaratlanul is nagyon lesújtó itélet a tanítóságra nézve, mert eddig a hazafiságot nem mérték pénzzel, pláne fehér pénzzel. A tanítóság nagy része a lelkészek és a lelkészi szolgálat lekicsinylésével, kigúnyolásával igyekezett magát népszerűvé tenni, a tanítói tekintélyt emelni. Hogy a lekicsinyelt, kigúnyolt papság, felekezeti különbség nélkül, hogyan állta meg helyét hazafiság tekintetében is — kenyere, szabadsága, élete kockáztatásával is —, azt most láthatja a tanítóság abban a ragaszkodásban, melyet a nép a lelkészek iránt megmutatott, de a lelkészektől féltett tanítói