A Mezőföldi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1935. december, 1936. július

IV. számú Függelék. Esperesi székfoglaló beszéd. Nagyságos Egyházmegyei Gondnok Ür! Nagytiszteletű és Tekintetes Egyházmegyei Közgyűlés! Mélyen tisztelt Küldöttségek! Mándnyájan Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Szivemben mélyen megindulva nyitom szóra ajkaimat, hogv hivatali szent esküm elhangzása után — hogy annyi kedves üdvözlésnek szeretetet és bizalmat árasztó fényes melegével meggazdagodva — először is gyermeki alázatossággal boruljak le a Mindenható Isten előtt. Leboruljak Előtte ezzel a vallástétellel: »Uram, semmi vagyok! Atyám, Tiéd vagyok! Leboruljak Előtte ezzel a buzgó könyörgéssel: Aki szolgáddá tettél, eszközöddé választottál, Aki mindig velem voltál, ezután is maradj velem! Óh Uram, segíts most! Óh Uram, adj most jó előmenetelt!« Ezután a vallástétel és könyörgés után — méltatlanságom tudatában —, de a nagy megtiszteltetésért a hála és köszönet érzéseivel is eltelve, fordulok a Nagytiszteletű és Tekintetes Közgyűlés felé, hogy beszéljék azokról a kérdésekről, melyek esperesi tisztségemmel szorosan összefüggenek és amelyeket illetőleg hivatali működésemhez bizonyára várakozások fűződnek. Rövid leszek. A körülmények, melyek között az esperesi széket elfoglalom, felmentenek a programmszerű hosszabb székfoglaló beszéd tartásától. Hiszen nincs még egy esztendeje sem, hogy ugyanerről a helyről gazdag programúid esperesi székfoglalót hallott a Nagytiszteletű Közgyűlés. Legyen szabad kijelentenem, hogy nekem nincs új programmom. Hogy én, mint az Egyházmegyének új esperese, nem új ösvényeken, hanem a régi utakon kívánok járni! Azok, akik ebben a tisztségben elődeim voltak, akik ennek a hivatalnak munkamezején előttem fáradtak, — példát hagytak nekem. És én nyugodtan követem nyomdokaikat, amelyeket nem hordott be homokjával és nem takart el szemeim elől az idő.