A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1939. július

13 panaszok merültek fel a tisztviselők ellen, elbíráltuk. Az iskolai eredmények mutatják, hogy a mi növendékeink nem kevésbbé magyarok, nyelvben, tudásban, érzésben, mint a csonka haza növendékei. Sok ártatlan, érzékeny lelkű tanító betegje lett ennek az eljárásnak. Hála Istennek már véget ért, de az osztó igazság megkívánja, hogy a többi tisztviselők is elbíráltassanak, a hamis vádaskodók pedig vádjaik következményeit szenvedjék. Indítványozom, hatalmazza fel Egyházmegyei Közgyűlésünk azon igazolt tanítóinkat, kikkel szemben vádak hangzottak el, hogy vádolóik ellen a rágalmazási pert megindítsák. Az emberek lelkéből ki kell irtani a mételyt, ezt egyházi életünk jövője, a tisztviselői kar tekintélye megkívánja. Egyházmegyénk erkölcsi kötelességének tartom, hogy tanítóit, akik az egyházat szolgálják és jövő nemzedékünket hűséggel nevelik, a megaláztatásban ne hagyja magukra. Komárom vármegye alispánja felhívást bocsátott ki az iskolákhoz, melyben előírja, hogy miknek kell lenni a tanítói fizetéseknek és lakbéreknek. Mivel ez az eljárás Egyházunk autonómiájába ütközik és minden tanítónak meg van a törvényesen megállapított díjlevele, kérem az Egyházmegyei Közgyűlést hogy alkalmas módon az alispán urat tájékoztatni méltóztassék. A tanítói díjlevelek alapján az egyházi hatóság kiküldöttjének részvételével, a járási főszolgabírák által állítandók ki a javadalmi jegyzőkönyvek, amelyek a fízetéskiegészítési államsegély törvényes alapját képezik. Boross Kálmán, volt kamocsai, jelenleg nyugdíjazott lelkész kéri, hogy tekintettel nehéz anyagi helyzetére, az egyházmegyei gyámoldánál annak idején lelkészözvegyek és árvák segítségére tett alapítványának összege neki visszaadassék. Mivel szokatlan az eset, jelentésembe vettem fel és javaslom az e. m. közgyűlésnek, hogy a kérelem felett térjen napirendre. Szomorúan emlékezem meg Веке Kálmán ekecsi ref. lelkész, egyházmegyei pénztárnok, tanácsbíró testvérünk haláláról. Több mint harminc esztendeig szolgált odaadó hűséggel egyházmegyénkben és egyedüllétben hordozta becsülettel a lelkészi palástot. Bármily munkával terheltük meg, végezte mindenkor kifogástalanul és neki nem volt panasza soha. Mint lelkész, híveinek tanácsadó atyjuk volt, mint tanácsbíró, az igazságot és szeretetet szolgálta és mint az egyházmegye és gyámolda pénztárosa, kívánt rendben tartotta egyházmegyénk pénzügyeit. Ott volt mindenütt, ahol tenni, és áldozni kellett, de nem volt található, ahol a jutalmat és elismerést osztogatják. Legyen áldott emlékezete és legyen áldott a kamocsai temetőben a sír, ahol porai nyugosznak. Gyászoló szülőinek fejezzük ki őszinte részvétünket.