A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1938. december

à imádására tanítottak, — micsoda rettenetes bűn volt minket a cseh állam kötelékébe kényszeríteni ! Elkeseredett lelkünkben felmerült titokban óh de sokszor a kérdés, hogy miért? Igaz, hogy bűnösök voltunk, gyenge hitűek, szívünkben az ősi erények nagy része elsorvadt, közülünk sokan a forradalom és kommunizmus karjaiba vetették magukat és pártot ütöttek az Isten ellen, de istentelenebbek és bűnösebbek voltak azok, akik urakká lettek felettünk. És kezdődött egy korszak, a besúgások, rágalmak, árulások ideje, a mikor hamis vádak alapján üldözték, kínozták ártatlan véreinket. Kezdődött egy korszak, melyben a lélekvásárlás munkája folyt, melyben jutalmat nyertek, előnyökben részesültek és dicséretesek voltak azok, akik fajukat és Istenüket megtagadták. Kezdődött az a húsz esztendő, melyet boldog, aki élete emlékeiből ki bír törölni. De a mikor az árva sors közelebb hozott minket egymáshoz és közelebb hozott Istenünkhöz, amikor egymásután épültek és újultak meg templomaink, iskoláink, amikor erőt felülmúló áldozatainkat készséggel hoztuk már meg magyar református védő váraink építésére, szent orcáját felénk fordította a kegyelmes Isten, megszánt szomorú sorsunkban és kiszabadított a megalázó szolgaságból. Legelső és legszentebb kötelességünk volt ma hálaimát mondani megszabadító Istenünknek. Az új esztendő kezdete nem sok reménnyel bíztatott. Küzködtünk tovább sorvasztó gondjainkkal, vittük nehéz keresztünket és éltük szomorú árva életünket. Szeretett Vezérünk, Balogh Elemér püspök úr már az 1937. év utolsó negyedében gyengélkedett, helyette a nov. 14.-én, Pozsonyban tartott lelkész-szentelést nekem kellett a Barsí Egyházmegye esperese segítségével végezni, a mikor helyettem Galambos Zoltán komáromi lelkésztestvérem prédikált. 1937. nov. 21.-én a negyedi gyülekezet nagy áldozattal épített új templomát kellett volna Püspök Urunknak felszentelni, de beteg volt, s megbízására én végeztem a felszentelés szent munkáját. A jókai egyház által megválasztott új lelkész, Kiss Gyula, a püspök úrnak kedves titkára volt, de az ő 1938. február 27.-én tartott beiktatására is hiába vártuk a mi jólelkű püspökünket. Sínylődött a pozsonyi lelkészlakáson, hol az egyházfí családja és segédlelkészeí ápolgatták. Magához hivatott s tanácsomra 1938. márc. 25.-én bevitette magát az ág. ev. kórházba. Nem sok volt már hátra, Nagypéntek éjszakáján főtiszteletű Balogh Elemér úr, az árva Dunáninnení Ref. Egyházkerület első püspöke lezárta a halál álmára jóságos szemeit. A szív embere volt. A csehszlovák államban szenvedő családok nagy tábora hullatott fájó könnyeket a sír felett, hova eltemettük.