A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1926. augusztus
tői elfordult, vallás- és egyházellenes világban arra, hogy az egyházat, a vallást mint kell szeretni s az érdemes munkást miképpen kell megbecsülni. * Megrázó, lelket felindító ének bánatos hangjai csendülnek füleinkbe 250 év ködös homályán át, — mik a különböző börtönök penészes falai, majd az olaszországi országutakon, majd az ottani városok, Pescasa stb. kijelölt tanyáin, végül a nápolyi tenger vizei felett hangzottak el: „Térj magadhoz drága Sión! van még neked Istened! ki atyádként felkaroljon s szivét ossza meg veled! Azt bünteti kit szeret, másként ő nem is tehet! Sión nincs több egy Istennél, benne hát ne kételkedjél!" Igen, ez az év a 250-ik évfordulója annak a gyászos eseménynek, amikor szeretett egyházunk őrállói leírhatatlan szenvedések Krisztus i béketűré ssel történt elhordozásával lettek vallást—igaz hitünkről; — megállva minden kísértések között rendeletlenül a megismert igazság — a Krisztus tiszta evangéliumi tudománya mellett; és pedig egy nagy részük a legdrágább kincs — az élet feláldozása árán. Nagy hitbeli álhatatosságuk, tengernyi szenvedéseik, krisztusi türelmük, gazdag kincses bányája lett egyházunknak s megmutatott példájuk a legdrágább vetőmag, mely az egyház termő földjébe, az emberi lelkekbe elvettetvén: igaz kálvini egyházunk virágzása, terjedése szent ügyében sokszoros magot hoz nemzedékről nemzedékre ; tanítván mindeneket kitartásra, szilárdságra, rendületlenségre, önfeláldozásra, amikor a legszentebbről, az Isten ügyéről, anyaszentegyházunkról van szó! Az ő emlékük „éltető eszmévé finomult" ; az eszme élni fog túl az időn — enyészeten. . . mindörökké! ! ! . . . Álljunk meg kegyeletes szivvel, áhítatos lélekkel a rohanó élet forgatagában egy pillanatra, álljunk meg tanácskozásaink közepette : áldva az ő dicső emléküket s bámulva lelki nagyságukat, nagy lelki erejüket s véghetetlen szeretetüket igaz krisztusi egyházunkhoz; ~s~~hatáftalan bizalm ukat, hitükét az 1st ériben _s „nagy türelmüket a szenvedések hordozásában ! . . . De hogy hozzájuk méltók lenni igyekezzünk: állítsunk nekik emléket a valóságos életben is és pedig nem hideg kőből, nem ércből, hanem a Krisztus híveihez méltóan a hitnek gyümölcse gyanánt megnyilvánuló adakozásból. Teremtsünk alapot, mely megörökítse a 250-ik esztendőben egyházunké—nagy glakjaiJránt megnyilvánult hálánkat és kegyeletünket s amely munkálja a későbbi években, évszázadokban is egyházmegyénk anya-~~és leányegyházainak s bajba jutó lelkészeinknek jövendőjét boldogulását! Teremtsünk alapot „Gályarabok emléke" cimén, melyhez még
