A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1922. augusztus

— 8 — Nagy tiszteletű Egyházmegyei Közgyűlés! Úgy, érzem vallomással tarlozom. Azzal a vallomással, hogy én, aki még olyan közéleti vagy társadalmi állás elnyeréseért sem tettem soha egy lépést sem, melyről hihettem, hogy annak elnyerésére valamelyes jogom volna, vagy lehetne, — nem tettem azért a megtisztelő állásért sem, melyre az egyházmegye bizalma elhívott. Hogyan is gondolhattam volna, hogy e nekem drága földről távoleső helyeken és másnemű elfoglaltatások között elfolyt életem utja viszszatérjen ebbe az épületbe, hová mint kis diák, szinte félszázaddal ezelőtt meghatottan léptem. Ez a meghatottság most is lelkemben ül és vallomásra késztet, hogy itt e helyen való munkálkodásomat esetleg érintő gáncs, — vagy elfogultság ellen védelmet biztosítson. Mikor az egyházmegye bizalma ide állított, első sorban igaz és őszinte köszönetemet kell kifejezni azért az előlegezett jóakaratért, amelyet megválasztatásommal tanúsítani méltóztatott, — azután pedigkérnem kell magam számára a jó Isten segedelmét. Most még alig látok és láthatok tisztán azon a területen, amelyen mozognom fog kelleni, de bizom és kérem az egyházmegye nagybecsű támogatását, a nt. Esperes úr és a közgyűlés tagjainak nélkülözhetlen segítését, — és ezek birtokában remélem, hogy már a mai ülésen is tisztábban fogom láthatni föladataimat, egyfelől tehát az előlegezett bizalomért méltóztassanak ismételt köszönetemet fogadni, s a remélt támogatást kérő szavaimat jó indulattal megszívlelni. Az e. m. főjegyző úr fogadó és beiktató beszédét külön is hálásan megköszönöm, s legyen szabad azt előbbi kérésem kedves zálogául tekinteni. De ha a beszédbe foglaltak után, melyben egyházunk és vallásos életünk, iskoláink és nevelésünk ügyére bomló fellegek árnya húzódik, aggodalom fog is el, legyen szabad a múltra hivat kőzni, ahová példáért bízvást fordulhatunk, s kálvinista erkölcsünkre, melyet a nehéz és még nehezebb kötelességek tudata csak erősit és keményebbé tesz. Bármilyen felleg alatt állunk is most, mikor újra lelkiismereti szabadságunk és magyar vallásunk kérdései tolakodnak elénk, jusson eszünkbe, hogy a múltban voltak már hasonló helyzeteink, melyek szivünket megrázták, de meg nem döntötték. Emlékezhetünk oly időre, mikor vallásunk szabad gyakorlata ellen a császári hatalom égisze alatt udvari és főpapi reakcionáriusok sarkantyús szavai akarták torkunkba fojtani magyarul zengő dicséreteinket és imádságainkat. Oly időre is emlékezhetünk, mikor a magyar kálvinismus alsó Magyarország, a Török hódoltság és az erdélyi fejedelemség között volt megosztva. Elődeink számukban megfogyatkozva, de Isteni segedelem ben bőségesen részesittetvén, maguk védelmezték templomainkat, s