A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1922. augusztus

- 7 Dicső elődeink vérével szerzett s annyi sok törvények által biztosított, és a századok viharai által kipróbált önkormányzati jogunk van megtámadva, mert iskoláinkban már, — mintha nem is az egyház tulajdonai, veteményes kertjei volnának — szabadon rendelkezik az államhatalom, úgy hogy ma-holnap már csak azok fentartásának terheit viselni marad meg a mi jogunknak. Nyelvünk, fajunk megőrizhetése elé mindig nehezebb kövek hengeríttetnek. Ámde a történet, mely az élet tanítómestere, tanit bennünket is, amidőn elvezet áldott emlékű Őseinkhez, — akik hasonló körülmények közé kerülvén — elvett templomaik és iskoláik helyett, a saját erejükből ujjakat állítottak; — s a törvényekben biztosított autonomikus jogok védelmében nekik még életük sem volt drága. Megvédték azokat nagy dicsőséggel, s ránk hagyták nagy szeretettel ! Az ő nyomdokaikba kell lépnünk, hogy méltók lehessünk hozzájuk. Küzdenünk kell, s e küzdelmet ma már csak a tudomány, a kultura fegyvereivel vívhatjuk meg eredményesen. Ezen önvédelmi harczban vezérre volt szükség, ki az erőket egyesítse, bölcsen irányítsa ; — s ezt a vezért Méltóságodban immár megtaláltuk. Istentől nyert sok talentumait sohasem hevertette parlagon, hanem gyümölcsöztette azokat eddig is a köz javára, — egyházunk és hazánk kultúrájának felvirágoztatására. Az ismeretek a tudomány kincseiből egy egész arzenálra való fegyvert hoz ebbe az önvédelmi harczba, — s hozza egyúttal az egyház iránti szeretetnek, a bölcs tapintatnak és higgadtságnak felbecsülhetetlen drága kincseit. Már a születés predesztinálta méltóságodat erre az állásra. A haló poraikban is áldott emlékű szülei közül az édes Anya, ezen egyházmagye területén született, s élte le boldog ifjúsága — majd utóbb gyászos özvegységének bánatos napjait. Az édes Atya pedig ércznél maradandóbb, és soha el nem halványodó emléket, szeretett egyházunk szolgálatában szerzett magának, — s dicsősséget minden maradékainak. A szülők méltó fiának itteni működése elé mindnyájan a legszebb reményekkel tekintünk, — s midőn most diszes állásába beiktatjuk, azt azzal az imádsággá magasztosuló óhajtással cselekesszük, hogy áldja meg a mi jó Istenünk kezének minden munkáját, adjon törékeny testébe törhetetlen erőt és akaratot, — tündököltesse közöltünk sokáig elméjének világosságát, — hogy mindnyájan láthassuk az utat és járhassunk azon, mely bennünket egy jobb és boldogabb jövendőbe elvezet! . . . Az üövözlő beszéö után Gondnok úr a következő mély bölcsességet tartalmazó, irányitó, költői szépségekkel tündöklő székfoglaló beszéöet monöotta: