A Barsi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1935. július

б pusztít : „Imé mindenütt nyomor és sötétség és a szorongatásnak éjszakája." (Es. 8:22) Vak éjszakánkban azonban itt-ott feltűnnek már a hajnal szelid sugárai, mint a várva várt virradat hírnökei. Jelek mutatják, hogy a nyers materialista világszemlélet, vajúdó szellemvilágunk egyre inkább spiritualizálódik, a világból száműzött lélek visszanyeri jogait és méltóságát. Egyre általánosabb a felismerése annak, hogy a világban minden meglevén, amire az embernek szüksége lehet, milliók boldogságának feltételei állanak rendelkezésünkre, a baj tehát nyilván nem az anyagi világban, hanem az ember lelki világában támadt. Mi pedig valljuk, hogy az evangélium erői nélkül a gyógyítás minden kísérlete meddő homokbaásás csupán, a gyógyulás, megujulás, egy emberibb világ egyetlen reménye a Jézus Krisztus. Áttekintve a lefolyt esztendő eseményeire, ha nem számolhatok is be vagyoni gyarapodásról, anyagi sikerekről, egyházmegyénk hitéletét illetőleg a damaszkuszi ut csodáiról, mégis mondhatatlan hálával telik meg a szivem az isteni kegyelem iránt, hogy nemcsak megvédelmezte egyházunk kőfalait, szervezetét, egyházközségeinket, iskoláinkat és egyéb intézményeinket, hanem a lelki megújhodás utján előre segített bennünket. Ha szines délibábnak bizonyult is a remény, mely ezen esztendőtől a nagy társadalmi bajok gyógyulását, a világ anyagi megváltását remélte, mi zsoltáros áhítattal helyezzük el e nehéz esztendő határára az Isten iránt érzett hálánk Ében Haézer kövét, sőt engedtessék meg nekem, hogy az apostol örvendező hitével borulhassak le Isten előtt: „Annak okáért én is hallván a ti hiteteket az Ur Jézusban és minden szentekhez való szerelmeteket, nem szűnöm meg hálát adni ti érettetek !" (Ef. 1:15-16.) 1. Korunk eszmevilágának átalakulását, változását jellemzi az a mélységes kegyelet, mellyel minden magyar szive felérez 1735. Nagypéntekének évfordulóján. II. Rákóczi Ferenc nem volt a mi hitünk sorsosa. Ö már r. katholikusnak született, annak is neveltetett s meggyőződése katholikus maradt szive utolsó dobbanásáig. Ugy érzem azonban, hogy a mi ref. egyházunk, mely a magyar néppel való sorsközösséget vállalta és élte, közelebbről a mi egyházmegyénk, melynek több gyülekezete a nagy fejedelem személyes ténykedéseinek áldását élvezte, csak önmagához marad hü, ha igaz kegyelettel, be felé tekintő magyar lélekkel ujitja fel emlékezetét és pedig nemcsak ugy, mint a nemzetért mindent feláldozó magyar hazafiság tündöklő példáját, hanem úgyis, mint a iegkeresztyénibb lelkületű