Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1941

1941. november - Oldalszámok - m01_19

- 19 ható egyéb kiadásoktól s az egyházi adókat mindenkor az adózók teherbírásához mérten állapítsák meg. Nem akarok a pénzügyminiszter úrral perbe szállani. Lehetetlen azonban, hogy ezt az átiratot, melyet az egyetemes konvent tudomásul vett és közölt az egyházkerületekkel, mi is egyszerűen tudomásul vegyük, s tovább is tehetetlenül vergődjünk a nem egy egyházközségünket éppen az évről-évre szaporodó adóhátralékok miatt csődbejutással fenyegető örvény forgataga körül. Készségesen elismerem a miniszteri átirat nem egy pontjából kicsendülő jóindulatot, a magyar adófizetők féltő szeretetét, hálásan köszönöm azokat az igazán megszívlelendő és követésre nemcsak méltó, de el is kötelező bölcs tanácsokat, melyek egyházközségeink anyagi helyzetének egyensúlyban tartását kívánják biztosítani; azt is tudom, hogy a hivatkozott 1927. évi V. tc. 71. §-a nemcsak jogot ád a miniszter úrnak, hanem egyenesen kötelességévé is teszi a közadók kivetésére jogosult hatóság, hivatal, testület és intézmény túlkapásainak, a rendelkezésére álló közegekkel és eszközökkel való meggátlását, a kirótt közszolgáltatások közadók módjára behajtásának eltiltását. De azt is tudom, hogy ez a korlátozás ránk, dunántúli református egyházkerületre nagyon sok egyházközségünkben a bizonyos anyagi romlást eredményezheti. Minden elismerésre méltó a pénzügyminiszter úrnak az a kijelentése, mely szerint az adófizetők képességét mindennemű túlzott adóztatástól megóvja. Túlzottnak azonban csak az az adóztatás nevezhető, mely a legszigorúbb keretek között megállapított szükségletek kényszerű fedezésén túl terjeszkedik. A református egyházi adózás rendszerének, valamint az egyházi adókulcsnak meghatározása nem valamely kívül, vagy felett álló hatóság, vagy hivatal, hanem az egyházközség joga. Az egyházközség e jogát pedig a presbitérium előkészítése mellett és javaslata alapján, mely természetesen nemcsak elfogadható, hanem el is vethető, — az egyházközségi közgyűlés, az egyházközség beleszólási joggal bíró tagjainak összessége gyakorolja. Vájjon elképzelhető-e olyan egyházközségi közgyűlés, mely saját magára indokolatlanul a feltétlenül szükségeseken felül olyan terheket ró, melyek teljesítőképességét meghaladják? De mindenki tudja, hogy ennek nemcsak Magyarországon, hanem az egész földkerekségen is épen az ellenkezője tapasztalható. Egyes ember lehet könnyelmű, vagy pazarló, de a mi majd 90%-ában falusi népünket ezzel vádolni, vagy ezért korlátozni csakugyan nem lehet.