Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1926

1926. szeptember - Oldalszámok - 6

— 6 — nagyobb állam, amely külellenségtől meg tudta magát védeni, — ez a szegény ország néhány évtized alatt fiainak hibája és gyengesége folytán menynyire sülyedt. Nagy Lajosnak és „világverő" Mátyásnak egykori birodalmában hányan voltak, akik kivonták magukat a kötelességteljesítés alól! Nemcsak a túlerő, nem is egyedül a meg nem felelő vezetés; már hosszú évekkel előbb a nemzeti védelem elsőrendű kötelességének lelkiismeretlen elhanyagolása ; turáni fajunknak ördögi átka: a pártos belviszály és a nagy egységes nemzeti kötelességeket háttérbe szorító destruktív tényezőknek egész sora segítették elő a nemzet bukását. Ott voltak akkor is: az önérdek, vagy egyes csoportoknak silány apró-cseprő érdeke, az irigység, egyeseknek és pedig a nem hivatottaknak a nagyravágyása, vagy éppen jogtalan törtetése a hatalom után, az egyéni gyűlölet, a Fortunatus-féle kalandoroknál a pénzvágy és a többi anyagi szempont. És sajnos, habár a „hősvértől pirosult gyásztéren" nem a „nemzet", hanem az oda gyűlt elégtelen hadsereg veszett el — évtizedekig, sokan ezután sem teljesítették hazafias kötelességeiket. Nem akadt sem államférfi, sem hadvezér, aki tehetségével és akaratával a nemzetet egyesíteni tudta volna. Akik vezetésre szóba jöhettek, jobban gyűlölték egymást és inkább áhítoztak földi méltóságra, mintsem, hogy egyéni érdeküket a hazáért feláldozták volna. így következett be az országnak három részre osztása; kevesebb maradt belőle magyar, mint amennyit az igazságtalan trianoni béke nekünk most meghagyott és a nagy rész 160 esztendőre „rabigát vett vállára". És négyszáz éven át azóta is mennyi szörnyű csapás érte ezt a tragikus nemzetet és mennyi szenvedést álltak ki elődeink! Elvonulnak lelki szemeim előtt — hogy csak egy-kettőt említsek — az idegen uralkodóknak és az osztrák kormánynak abszolutisztikus és centralizáló törekvései, amelyek oly sokszor megújultak-, — a vallási üldözések és ezek közt a szegény gályarabok szenvedései; a kegyetlen olasznak, Caraffának és a hozzá hasonló többinek vérlázító visszaélései és ítélkezés neve alatt űzött gyilkosságai, a nemzeti érzésnek elernyedése, nemzetünk elmaradása a nyugat haladásától; majd 1848-ban a bécsi kormány és a kamarilla rút ármányai, a szabadságharc nehéz küzdelmei és e dicső években is a vezérek viszálykodása, Világos, Haynau vérengzése, az abszolutizmus kora és annyi más! És nem lehet elfeledni: novemberben lesz tíz éve, hogy elment a minden élők útján a nagy államférfi: az aggastyán és bölcs király, aki annyi század áldatlan küzdelmei után megértette, hogy ezt a nemzetet sem idegen államba beolvasztani, sem önállóságától megfosztani nem lehet, akinek megkoronázásától kezdve csaknem félszázadon át hazánk örvendetes és dicsőséges fejlődésnek indult és akit halhatatlan emlékű főgondnokunk egyik legszebb levelében (gr. Tisza István összes munkái 4. sorozat Levelek II. kötet, 1914 december 31-iki levél) „atyai jóakarójának" nevezett.