Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1926

1926. szeptember - Oldalszámok - 5

— 5 — bizakodásunkat s erőt adtál, hogy folytathassuk azt a munkát, melyet reánk biztál s járhassunk bizakodó reménnyel azon az úton, melyet számunkra szent Fiad evangéliumában kijelöltél. Mindenható Isten, ki az emberiség történetét bölcs szándékaid szerint vezérled, hálát adunk neked, hogy az idők végtelenségében letűnt múltban, évszázadokkal ez előtt, magyar Sionunk vezetőiben példányképeket állítottál nékünk, akik megmutatták, hogy szenvedések és kinok közepette is állhatatosan meg kell maradni az Ur Jézus Krisztus evangéliuma mellett, mert az mindennél drágább kincs, amit áron is, még életünk árán is meg kell vásárolnunk. O, Uram ! ma, amikor hitünkért nem kell a gályák padjától és a poroszlók kínzásától rettegni, adj lelkünkbe szent elhatározást, hogy minden erőnkkel és minden tehetségünkkel igyekezzünk a te anyaszentegyházad előbbvitelét és felvirágoztatását munkálni. Adj erőt, kitartást, hogy amit te az emberiség üdvére rendeltél: szent országod eljövetelét, munkálkodjunk abban azzal a buzgósággal és szivünk teljes átadásával, mellyel elődeink a te országod építésében munkálkodtak s legyen a mi példánk ép oly buzdító példa utódainkra, mint amilyen buzdító példaadás mi ránk nézve az elődök hitbuzgósága s odaadó munkálkodása a te országod javaiért. Áldd meg szent lelked kegyelméből a mi mostani tanácskozásunkat s részesíts abban a mennyei áldásban, amelyben részesíted mindazokat, kik a te benned vetett hittel, fáradságot nem ismerve, dolgoznak a te országod eljövetelén. Hallgass meg minket, édes Atyánk, szent Fiad az Ur Jézus Krisztus által kérünk. Ámen. S2. Nagyméltóságú főgondnok úr az elnökség nevében szeretettel üdvözölve a közgyűlés tagjait, a következő megmegnyitó beszédet tartotta: Főtiszteletü és Nagyméltóságú Egyházkerületi Közgyűlés! I. A négyszáz esztendős múltnak és — hiszem a kegyelmes Istent — a bizonyára sok ezer éves jobb magyar jövendőnek határmesgyéjén visszaszáll a lelkem arra a szomorú korszakra, amelyet szegény hazánk a „nemzeti nagy leiünk nagy temetőjének" terén vivott ütközet után átélt. Magának a gyászos emlékű csatának történetében még vannak lélekemelő mozzanatok. Megrázó, de egyúttal felemelő, hogy daliás ifjak, maga a nemes vezér, a derék szerzetes, akit akarata ellenére késztettek, hogy a kétségbeesett feladatot vállalja és akit nem ócsárolni, hanem megérteni és nagyra becsülni kell és vele együtt annyi főpap, főúr és nemes a biztos túlerővel szemben végső elszántsággal életét áldozta a hazáért, hogy megmentse a nemzet becsületét. A nemzetnek szine-java életének feláldozásával teljesítette kötelességét. De a hazáját szerető magyarra nézve a csatavesztésnél még gyötrelmesebb, hogy — habár Európa keletén a XV. századig hazánk volt a leg-