Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1914

1914. március - Oldalszámok - 16

— 16 — A tökéletes Isten szerelme s a gyarló ember istenfiusága hozza magával, hogy Isten nem ismer személyválogatást. Egy a teremtetésünk, t. i. a por s az életnek lelke. Egy az életünk: verejtékkel engesztelni a megátkozott föld kebelét. Egy a hivatásunk: Istennek dicsőítése. Egy a bűnünk : a test törvényének tusakodása. Egy a bűnünkért való engesztelő áldozat: az Úr Jézus Krisztusé, az egyszeri, a tökéletes. Egy a végünk : a feltámadással koszorúzott halál. Egy az idvességünk, amelyben együtt országolunk lelkünk fejedelmével, mint a főhöz illesztett tagok. Az egyenlőségnek eme nagy, szent gondolatával hadd ejtsem alá a termékeny szeretet völgyének szintjéig a magaslatokat, amelyeknek egyikére engem is felemelt a világ s amelyiknek másikára új vezér került, körül lengetve a tisztességadás lobogóitól. A személyválogatás nélküli Isten bizonyságával s az üdvháztartás egységes jogosítványával hadd emeljem a ködös kétség fölé annak igazságát, hogy azon a fundamentumon, amelyen kivül mást senki sem vethet, csak olyan egyházalkotmány mondhatja magát jogosultnak, amelynek rendjét és életét az egyetemes papság termékeny eszméje hatja át. Egy a főpap, aki király és próféta is : az ember Jézus Krisztus s az ő szent népe, királyi papsága mi mindnyájan, akiknek hite az evangélium által, Istennek eme hatalma által minden kétség és sötétség, minden kísértés és akadály, minden nyomorúság és szenvedés ellenében az idvességért és Isten dicsőségéért tusakodik. Nem a méltóságban és hatalomban, nem a parancsban és uralkodásban, nem valami titokzatos erőben és lelki adományban, hanem a munkának, szolgálatnak és áldozatnak mértékében van az a különbség, mely az általános egyenlőség keretén belül bizonyos osztályozásra jogosít. „Aki közöttetek nagy, aki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok, mint az embernek fia nem jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon és adja az ö eletét váltságul sokakért" — mondotta Jézus. Pál apostol is az Isten kegyelme előtti alázat porából azzal a nemes önérzettel emeli fel magát, hogy többet munkálkodott, mint az összes apostolok s hogy a fáradságokban bőségesebb, a sebekben feljebb való s a veszedelmekben gazdagabb, mint a többiek. A világ a méltóságot földi fénnyel, a hatalom magaslatát az alávetettek számával méri; neki az a vezéri nagyság, amely után holttestek kévéi fedik a mezőt; neki az a tehetség, amelyik nyughatatlan villanással tűzbarázdákat tud szántani az ég csendes tükörén. Pedig micsoda mindez ahhoz, ha én egy futását elvégzett, hitét megtartott élet után szolgálataim gyönyörűséges igáját, megvert orcámat, megszakgatott testemet, szívemből a beletört töviseket, lelkemről a keresztet: az én Atyámnak, Istenemnek, igazságos bírámnak trónja előtt a múltból türelemmel, megnyugvással, a jövőre koronát váró reménységgel lerakhatom. Ez a valódi méltóság, igazi dicsősség, mert ez nemcsak a jó idők napsugarában fénylik, hanem fénylik a siralmak völgyében s a halál árnyékában is. Ennek elég az Isten kegyelme, mert ha erőtelen is, tudja, hogy ebben az erőtelenségben végeztetik el az Istennek ereje; mert ha