Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1914

1914. március - Oldalszámok - 13

— 13 — prédikálják, akik a szent dolgokban munkálkodnak, akik szóval az oltár körül forgolódnak, az oltárról együtt vegyék el részüket, mert méltó a munkás a maga jutalmára. Ha tehát egy egész emberi életnek minden idejét, egy tudományos képzettségű müveit embernek összes testi s lelki erőit lekötjük az Úr anyaszentegyházának építésére, ha megkívánjuk tőle az egyháznak és híveinek életével való teljes összeforrást, akkor kötelességünk minden rendelkezésünkre álló tisztességes eszköz felhasználásával odahatni, hogy ne kelljen nekik e világ dolgaira viselni gondot a megélhetés kényszere miatt, ne szorítsuk arra, hogy két úrnak legyenek kénytelenek szolgálni, t. i. Istennek és a világnak, amit különben már Idvezítőnk is lehetetlennek mondott. Bibliai gondolkozásmódomból folyó meggyőződésem ugyan e tekintetben is az, hogy Isten gondot visel övéiről, szükségesnek látom mégis kijelenteni, hogy ebben a kérdésben magamat az én kedves lelkésztársaimmal teljesen azonosítom s az lesz életemnek egyik fő törekvése, hogy azt, aminek megalkotására érzelmeinek nemességénél fogva is nagy elődömet a legtiszteletreméltóbb indokok bírták, t. i. a családi pótlék intézményét ne csak fenntartsam, hanem szilárdítsam, fejlesszem, hogy annak segélyével a családfenntartás és gyermekneveltetés súlyos gondjaitól lelkésztársaim mentesíttessenek. Nagyon sajnálnám, ha valaki ezeket a szavakat a külföldi egyetemeknek ifjaink által történő mind gyakoribb látogatása ellen irányultaknak tekintené. Ezt az összeköttetést úgy ifjaink tudományos képzettsége, mint általában egyházunk hitéletének fölélénkülése szempontjából, nagyon üdvösnek s minden tőlünk telő áldozat meghozásával, a lehető legbensőbbé teendőnek tartom. Egyházunk jövő fejlődése szempontjából egyik elsőrangú tényező az oktatásügy és pedig minden fokon. A Főtiszteletü Egyházkerületi Közgyűlés és a Mélyen tisztelt Közönség becses türelme iránt tartozó tisztelet teszi kötelességemmé, hogy ennek a kérdésnek az oktatás különböző fokai szerinti részlegesebb tagolásába ne bocsátkozzam. Nem szabad tehát magamnak megengednem, hogy kiterjeszkedjem a bizonyos tekintetben már rendezett lelkészképzésnek több vonatkozásban még mindig meglevő fogyatkozásaira. Csak azt legyen szabad kiemelnem, hogy az új szabályzatban már érvényesülni kezdő gyakorlati szempontnak még erősebb kidomborítását feltétlenül szükségesnek tartom. A tudományos érdek lehető legéberebb gondozása mellett, arra fogok tehát törekedni, hogy olyan kiváló szakképzett ifjú lelkészeket bocsáthassunk ki, akik a gyakorlati életben, a művelt igényeket és ízlést kielégítő otthonossággal tudnak mozogni. Tisztában vagyok azzal, hogy ez kissé magas igény felállítása, de tapasztalatból tudom, hogy ez az érdekelteket nem állítja megoldhatatlan feladat elé. Tehát csak akarni kell. Nem szólok középiskolai oktatásügyünknek már szóba hozott reformálásáról sem. Majd az a két nagy elv, amelyek itt egymással szembe kerültek, megvívja a maga harcát úgy, hogy a klasszikus műveltség megszerzése se váljék lehetetlenné, viszont a reális életkövetelmények is kielégítést nyerjenek. Azt azonban hangsúlyozni kivánom, hogy inté-