Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1914

1914. március - Oldalszámok - 14

— 14 — zeteink felekezeti jellegét, semmiféle tetszetős szólammal elhomályosítani nem engedem s ha e tekintetben bajt tapasztalok, lesz elég bátorságom és határozottságom, hogy annak gyökeres orvoslására a főt. egyházkerület haladéktalan intézkedését kérjem. Kiválóan hangsúlyozom ezt épen ezekben a forrongó, beteges, egyszer a paroxizmusig lázasan hevülő, máskor meg mindent lethargikus közönbösséggel néző időkben, amikor egyrészről a magának az európaiság mezében tetszelgő hóbort, másrészről a zagyva tudálékosság vonul ellenünk nap-nap után harcba; amelynek megnyerésére csak úgy gondolhatunk, ha a józan vallásosság boldogító érzelmeit már a népiskolában kezdjük belecsepegtetni a gyermeki szivekbe s azokat szünet nélkül gondosan ápoljuk a közép és főiskolákban. Nincs olyan tárgy, amelyet a vallásos érzés és gondolkodás ápolására az elkalandozás veszélye nélkül fel nem lehetne használni, ha a tanítás és nevelés magasztos munkájának végzésére elhívott egyének vallásos gondolkodásúak, hitüket, egyházukat s a gondjaikra bizott tanítványokat igazán szeretik. A tudományos érvényesülésnek sok alkalma s tágas tere van. Akinek bálványa az állami szolgálat, az keresse alkalmaztatását az államnál, de aki vallásfelekezetnél keresett és annak idején örült, hogy találhatott is alkalmaztatást, az ezzel a ténnyel mig egyrészről a felekezethez tartozóságát dokumentálta, addig másrészről kötelezettséget vállalt a vallásos gondolkodásmódnak istápolására és előmozdítására, amint ez már magának a felekezet szónak fogalmából is természetszerűen következik. Megkövetelheti tehát a kerület, elvárhatom én is, hogy akik oly nagy előszeretettel mondják magukat a tanügy apostolainak és a nemzet napszámosainak, ne csak úgy tessék-lássék módon legyenek a mi népünk szólásmódja szerint belső emberek, hanem a vallásos meggyőződés szent hevületével vessék kezüket a munkára. Ezzel összefüggőleg kiváló gondot kivánok fordítani arra, hogy az eredményes együttműködésnek alapfeltétele a kölcsönös bizalom, a tisztelet és jóakarat uralkodjék mindazok között, akik egyházunk hittudatának fölébresztésére, hitéletének fejlesztésére hivatvák és ennek az áldásos jó viszonynak a megzavarását semmiféle körülmények között tűrni nem fogom. Különös gondot kivánok fordítani arra, hogy úgy kerületünknek, mint főiskolánknak háztartásában az igazi egyensúly, zavartalanul fenntartassék, hogy annak amire feltétlenül szükségünk van, előteremtése mellett a jó gazda gondosságával és előrelátásával erőforrásainkat évről-évre gyarapítsuk, mert igaz ugyan, hogy annak megtagadásával, ami feltétlenül kell, csak saját érdekeinket veszélyeztetjük, de ahhoz is ragaszkodom, hogy aki velem nem gyűjt, az tékozol. Alkalmaztatni kivánom tehát azt az elvet: „E me non quod opus est, sed quod necesse est." Felekezetközi érintkezésemben követni iparkodom János apostolnak szavait: „Erről ismerik meg mindenek, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy egymást szeretenditek." Minden embernél nagy fogyatkozás, ha szó és tett harmóniában nincsenek. Azoknál, akik magukat Isten szolgáinak mondják, megbocsáthatatlan bűn, ha csak ajkukon hordozzák, hogy az Isten szeretet,