Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1907

1907. szeptember - Oldalszámok - 5

— 5 — Nem szeretek közügyek tárgyalásába személyes momentumokat keverni, még kevésbbé szokásom az én csekély személyemre vonatkozó megjegyzésekkel tölteni az időt. De szembe sok mindennel, mit a nyugdíj-intézet megalakítása körüli szerepemre hallottam és olvastam, mégis tartozom magamnak a tények rövid rekapitulálásával. Azon t. tagtársaim, kikkel szerencsém volt a konventen és a zsinaton együtt működni, emlékezni fognak reá, hogy azok közé tartoztam én is, akik a nyugdíj-intézetet sokkal szerényebb keretben, u. n. rokkantsági alapon, a tagok sokkal csekélyebb megterhelésével kívánták létrehozni. Nemcsak finánciális szempontból tettem ezt, de logikai következménye ez álláspont a lelkészi hivatás azon ideálisztikusabb felfogásának, amit, bármint változzanak is az idők, nem tud az ember levetkezni magáról, s amelylyel egyáltalán össze nem fér az a gondolat, hogy bármily hosszú szolgálat után, de munkaképességének, testi erejének elvesztése előtt hagyja el a lelkipásztor azt a nyáját, amelynek gondozását elvállalta. Ez volt a dunántuli egyházkerület álláspontja is. Fájdalom, magára maradt vele és a többi egyházkerületekben győzött az a felfogás, amely és pedig sokszor türelmetlen és szenvedélyes hangon, követelte, hogy a lelkészek számára is biztosíttassék bizonyos szolgálati idő, vagy életkor elteltével a teljes fizetéssel járó nyugdíj-igény. A konvent meghajolt lelkészi karunk túlnyomó többségének kivánsága előtt. Ez alapon dolgozta ki a nyugdijjavaslatot, amelyet azután a zsinat lényeges változás nélkül fogadott el. A zsinat e tárgyalásaiban — legnagyobb sajnálatomra, nem vehettem részt, — aminthogy túlnyomó nagy részben olyan időre estek a zsinat tanácskozásai, amidőn egyéb elfoglaltatás miatt teljesen lehetetlen volt azokon megjelenni, — ugy, hogy a nyugdij-intézményre vonatkozó közreműködésem kizárólag abból állott, hogy a tavaszi konventen képviseltem és érvényre juttattam a tagok kötelezettségeire vonatkozólag a rájuk nézve kedvezőbb felfogást. Létrejött ez intézmény ugy, ahogy ezt a lelkészi kar túlnyomó többsége követelte; olyan fizetési kötelezettségekkel, amelyek az elfogadott rendszerből logikai kényszerűséggel következtek. S ha most az utólagos elégületlenség kitöréseivel szemben a felhangzott panaszok jogosultságát vizsgáljuk, nézetem szerint kettős szempontot kell a kérdésnél alkalmazni. Az egyik az, hogy a lelkészi kar szolgáltatása és ellenszolgáltatása kellő arányban áll-e egymással, vagyis hogy megkapja-e az ellenértékét azon áldozatoknak, amelyeket ez intézmény létesítése hárit vállaira ? Ezen szempontból nézve, objektív ítélő nem vonhatja kétségbe, hogy ez intézmény busás ellenértékét nyújtja a lelkészi kar befizetéseinek s hogy idevágó rendelkezéseiben a legtöbb hasonló intézménynél liberálisabb. Kitűnik ez már abból a körülményből, hogy az intézmény bevételeinek túlnyomó része állami hozzájárulásból áll s a tagok befizetése azoknak kisebb részét képezi. És megcsinálhatja bárki a számítást: ha csak egy-két évig élvezi is a nyugdijat, busás kamatokkal nyeri vissza az intézet megalapításakor reá rótt befizetéseket. Nem lehet tagadásba vennünk, hogy a lelkészi kar ezen intézménynél —