A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1940-1942.

1941. november 20.

1941, november 20. — 5. f tatás jogát, megadja a lehetőséget arra, hogy saját magunk igaizgassuk magunkat és minden ezutáni időre biztosítja az egyház sáfári önállóságát és hitelét: a reá, mint „fidelis manus"-ra bízott alapítványok és adományok kezelését s azt érintetlenül kezünkbe hagyja. Egyébként a törvényen még érezhető a lassanként szétömlő barokk világnak szellemisége, mely a protestantizmusban még törvényes szektát lát, elismertetését kényszerűségből vállalja si a katholikus egyház államjogi kiváltságait védeni kívánja. De másfélszázados állandó erőfeszítést kíván elintézni azzal, hogy teljes határozottsággal kiemeli: e törvény és hozzá hasonló törvények meghozatala ellen „a papságnak és katholikus világi urak valamely részének ellenmondása nem állhat ellen, sőt örökre semmi erővel nem bír. („Contradictionibus dominorum cleri, et alicuius partis secularium catholicorum non obstantibus, immo iisdem in perpetuum nullum vigorem habentibus.") Az 1791: XXVI. törvénycikk vallásügyi rendelkezéseinek hiányait, fogyatkozásait a későbbi törvényalkotás kipótolta és megigazította. Bármely nagy jelentőséget tulajdonítsunk is a tételes törvényeknek, mint a nemzet világosan kifejezett és szentesített akaratának, mégis tudnunk kell, hogy nem a törvények szülik a lelket, hanem maguk a törvények is lélekből születnek. Inkább következményeik, mint előzmények. Az a közihletés a fontos, amely a törvényeket létrehozza. A lélek nélküli törvény holt betű: ha a törvényből kihal az ihlető lélek, meghal a törvény is. S ha az ihlető lélek elég erős, mindig meg tudja teremteni azt a, törvényt, amelyben a közszellem medret ás magárnak. Ezért egyházak számára még a törvény sem ad végső menedéket, egyedül az a Lélek, amely benne él s mint Istennek a lelke felüláll törvényen és időn. A múltból a jelenbe lépve át, felidézem az idei nagy elemi csapás emlékezetét. Az árvíz s a nyomában fellépő talajvizek szörnyű pusztítást végeztek a nemzet vagyonában és jövedelmében. Fájdalom, ez a pusztítás az ország közepén, a Duna és a Tisza közén letelepedett színmagyar népet érte. Távol áll tőlem vádolni vagy tanácsokat adni, én csak a testvéri részvétnek és a magyar sors tudatának akarok kifejezést adni, hogy ezzel is figyelmeztessek mindenkit, milyen nehéz, milyen komoly és milyen nagy dolog' magyar embernek lenni. A szörnyű ár gátostromló perceiben együtt reszkettem és imádkoztam dunamenti atyámfiaival. Mihelyt lehetett, felkerestem őket s húsvét második napján a solti templomban együtt imádkoztunk és járultunk az Úr szent asztalához. Meglátogattam a dunavecsei és apostagi gyülekezetet is, meghallgattam panaszaikat és illetékes helyen közvetítettem kéréseiket. Csak a solti egyházmegye lakosságának kárát több, mint négy millió pengőre becsüli az esperes. Hát még a többi fel nem becsült, talán ma még fel sem becsülhető veszteség! De ebben a nagy veszedelemben! ai magyar fajtának megint