A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1934-1936.
1936. november 19.
10 1936. november 19. — 9—16. szellemi és erkölcsi kiválóság szempontját. Minden más szempont alkalmazása végeredményben erkölcsi és szellemi romlással jár. Ezért szükséges az, hogy az állam ne szövődjék összie sem egyik, sem másik felekezettel, inert éppen azért állam, hogy a felekezetek fölött teljes tárgyilagossággal, függetlenséggel és igazságossággal végezze a személyek kiválasztásának nagy munkáját. Ha tény az, hogy valamely történelmi közösség több kiváló embert termel emebben vagy amabban a vonatkozásban: egészséges állami élet mellett ennek meg kell látszania. Mert ha egyik felekezet pld. írókban, művészekben és tudósokban országos arányszámának majdnem kétszeresét termelné ki, egyszerűen lélekirtás volna őket az országos arányszámra szorítani és helyükre a contingens érdekében nem valódi szellemi nagyságokat léptetni elő. Még azt is meg kell mondanom, hogy néha nyomait látom egy olyan szellemi jelenségnek, amely a barokk korszaknak volt a jellemvonása. Ez az, hogy ha a kisebbség bátran megvallja a maga hitét azokon a pontokon is, ahol a többség hitével ellentétes, már pedig ellentétesnek kell lennie, mert éppen azért támadt a kisebbségi alakulás: a többség sértve érzi imagát és védelem vagy megtorlás után kiált. Semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nemsokára kihívásnak fogják nevezni az önvédelmi harc legelemibb megnyilatkozását, például a védekezést a reverzális veszedelmével szemben. Minden többség akkor csavarja ki a kisebbség kezéből a fegyvert, amikor akarja, mert épen azért többség, hogy meglegyen a nyers ereje hozzá. De minden kisebbségnek az a szent meggyőződése, hogy ezzel elsősorban önmagának ártana a többség: a közös, halálos ellenségnek szolgáltatna fejünkbe kerülő precedenst. Mi szeretnők úgy fogni fel a nemzetet, mint egy családot, ahol a nagyobb és kisebb testvérek kölcsönös szeretetben és szolgálatban élik a maguk életét és a vitát nem a többség-kisebbség, hanem az igazság és szeretet elve szerint döntik el. Az evangélikusokkal való testvéri viszonyunkat közös örökség és kincsképpen kell mindnyájunknak megőriznünk. Az idők során, az egyházi közszellem átalakulása folytán ezen a téren magától értetődő, de szükségképen megoldandó nehézségek állottak elé. A mult század úgynevezett kultúrprotestantizmusában a református és evangélikus egyházak között a dogmatikai különbség majdnem tökéletesen elmosódik, s a két egyház alig egyéb, mint két különböző történelmi szervezet edényébe öntött azonos szellemi tartalom hordozója. Miután nem történhetett meg a két egyház teljes uniója, a változó idők új egyházi közszellemet hoztak. A theológiai gondolkozás mind a két egyházban egyre nagyobb jelentőséget tulajdonított a sajátos hitvallásos elemeknek, s éppen az jellemzi a folyamatban levő egyházi megújulást, hogy mind a két helyen a hitval'iásos alapoknak öntudatosabb és erősebb hangsúlyozásával újhódik meg az egyház igehirdetői, tanítói gyakorlata és közéleti programmja. Ezeknek a különbségeknek a felfedezésével, hangsúlyozásával, megvallásával jár, emberi gyarlóságunk folytán az a veszedelem, hogy a másik fél értékelésében, vagy a másik fél iránt mutatott magatartásában az evangéliummal ellentétes szem-
