A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1934-1936.
1935. november 16.
16 16 1935. november 16. — 8. Továbbra is nagy súlyt helyezek az ifjúsági szervezkedésre, amelynek alapvető munkálatait a megelőző években végeztem el. Igen nagy veszedelem volna, ha ebben a szolgálatban gyülekezeteink meglanyhulnának és magasabb egyházi testületeink elvesztenék felelősségérzésüket e munka további sorsa iránt. Ennek a munkának néhány év alatt, ha másutt nem, legalább egyházkerületünk területén, szervezési munkáit el kell végezni és minden gyülekezetben meg keli gyökereznie. Innen is kérem az egyetemes egyház és az államhatalom odaadó támogatását ehhez a célhoz, hogy meghatározott időn belül minden egyházközségben megszervezett ifjúsági egyesület gondozza a maga kipróbált módszerével a felnövekvő ifjúságot, még pedig lehetőleg a saját helyiségében. A nőmozgalom terén is halad előre a munka. Az általános útrakelés megtörtént, most már a kivitel fontosságán és hűségén fordul meg minden. Azt látom, hogy e célból a gyülekezeteket látogató minden munkaerő, közöttük elsősorban Fazekas Lajosné úrasszony, fáradhatatlanul és eredményesen végzi munkáját. Az eredményt az ö buzgalmukon kívül az a tény is megmagyarázza, hogy mindenhol várakozás és tettrekészség fogadja az indító erőket. Magvetési és adventi időket élünk s jaj nekünk, ha ezzel az alkalommal nem élünk! Különös gondom volt a nagykőrösi lelkésztanító tanfolyam feivigyázására. Nehézségek és apró kedvetlenségek után ez a munka is szép eredménnyel kecsegtet. Sajnálom, hogy a lelkészképzésnek egyikmásik vezető embere felhasználja az érdekelt jelöltek természetesnek látszó, de hitem szerint csak átmenő kedvetlenségét és ahelyett, hogy munkánkban segítene, igyekszik meg nem értő kritikával a csöndes ellenállást szítani éppen az érdekeltek között. Pedig kétségtelen dolog, hogy tanító lelkipásztorokra egyházunknak szüksége van. Sok nagy nehézséget oldunk meg és még több fenyegető veszélyt háríthatunk el, ha ilyen munkásokkal elegendő számban rendelkezünk. Ki kell emelnem az Országos Szeretetszövetség szolgálatát, amely egyházi testületek és kegyes alapítványok segítségének igénybevételével egyházkerületünkben két új szeretetházat létesített: Halason és Siklóson. Mindkettőt meglátogattam és személyesen győződtem meg arról, hogy kifogástalan szellemű, áldott munka folyik mind a két helyen. Összefoglalásul azt is megismétlem, hogy szükséges pásztori és egyházi gyakorlatunknak éppen a Dunamelléken az extenzivitás helyett az intenzivitás felé fejlődnie. Különösen városi gyülekezeteinkben, s elsősorban Budapesten, az a helyzet állt elő, hogy egész héten, sőt az egész munkaidény alatt, számtalan ünnepélyt, összejövetelt, szeretetvendégséget rendezünk, mely a gyülekezetnek alig 1—2 százalékát kitevő belső csoportot foglalkoztat és fáraszt, közben pedig nagy, ismeretlen rétegek megmunkálatlanul maradnak. Ha nem vigyázunk, energiatékozlás lesz az eredmény. Meg kell ezt előznünk azzal, hogy a gyülekezetek helyes tagozásával, új munkaerők beállításával, főképen az önkéntes segítség igénybevételével, egyre mélyebb
