A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1930-1933.
1931. november 14.
22 ségtelen dolog, hogy a Dunamelléken, s talán az egész magyar református egyházban a Dunamelléken leginkább, nyugodt, fejlődő lelki élet folyt. Igaz, sokszor van panaszunk magunkra, másokra, látjuk saját tévedéseinket, mások mulasztásait, itt-ott beleütközünk fegyelmezetlenségbe, hívtelenségbe, majd itt, majd ott látjuk a Sátán győzelmes vigyorgását, amint egy-egy megkísértett lelkipásztoron, tanítón, presbyteren diadalt nyer. Gyülekezetekben is kavarog és fő az ellentét, dőre és hiú versengés, konokság és hiszékenység kovácsolja a maga fegyvereit. De mindez csak azt bizonyítja, hogy Krisztus földi anyaszentegyházának mindig van tusakodása a bűnnel és a Sátánnal szemben és az egyháznak tagjai és szolgái, amíg testben járnak, angyalok nem lehetnek. De tanúságot kell tennem arról, hogy a Dunamelléki Egyházkerület gyülekezeteinek nagy többségében tisztán hirdettetik az Ige, Krisztus királyságának pálcája alatt meghajolnak a fejek és a térdek, készek a szentek szükségeire való adakozásra, éppen úgy, mint ahogy lelkipásztorok és tanítók nem a maguk hasznát kergetik, sőt naponként való áldozatot tudnak hozni Isten országa nagy érdekeiért, hűséges világi férfiak, a legkisebb presbytertől fel egyhákerületünk főgondnokáig, ott állanak a lelkipásztor mellett, s példaadóan hordozzák az anyagi és erkölcsi terheket, amelyek a mai időkben kétszeresek. Bármerre néz, bárhova nyul az ember, érzi az ősök hitének megtépett, de viharálló folytonosságát. Érzi a jelenlegi generáció elszántságát és tüzét. Van oka bízni a következendő nemzedék különb voltában, s éppen ezért, e ponton megállva, köszönetemet kell nyilvánítanom mindazoknak, akikkel tíz év leforgása alatt szolgálat-, áldozat- és munkaközösségben állani kiváltságom volt. Amíg ezeket az eredményeket felemlegetem és gondolatban újra bejárom az elmúlt tíz esztendő magasságait, nem akarok megfeledkezni az elmúlt tíz esztendőnek ama jellemvonásáról, hogy ennek a korszaknak immár alaposan vége van. Ugyanis kiderült, hogy az egész világ gazdasági jóléte csalódás volt. Ha hitelgazdaság helyett arany vagy terménygazdaság lett volna, ez a csalódás nem érhetett volna minket. De mivel hitelgazdaság volt és a világon minden vagyon tulajdonképpen hiteltétel volt, két baj történt velünk. Az egyik az, hogy a háború alatt jelentkező szükségletről azt hittük, hogy ez állandó lesz és a háború vége felé felcsavart munkadíjak és életstandardek csak fejlődhetnek. Logikusan egy nagy gazdasági visszaesés volt várható a háborúból és gazdasági konjunktura támadt, tehát álképlet volt a jólét. A hitelgazdaság papirosjavaít, a részvényeket, értékpapírokat, az említett álképlet szerint hihetetlen magasságra értékelte fel a nemzetközi forgalom, amellyel szemben nem állott reális fedezet. Mindenkinek a standardje magasabban állott, mint amennyit a világgazdaság jelenlegi értékállománya, s annak jelenlegi jövedelmezősége elbir vagy megengedett volna. Mihelyt kiderült az, hogy a világ elszámította magát és láthatatlan mérlegszámláján a vagyontételek nem reálisak,
