Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1924-1925.

1925. október 10.

20 példájául szolgál Kiskunfélegyháza, Kocsér, Szolnok vagy egy óriási kommunitás határán nagy tanyacsoportok alakulnak, ame­lyek nem válnak ugyan önálló községekké, mégis lélekszámukra különálló, zárt életüknél fogva egyházilag teljes önállóságot igénylő filiálisok. Ilyenek a Kecskemét határában levő tanyai gyülekezetek. Ezeken kívül vannak a nagy ősgyülekezetek: Abony, Ókécske, Vezseny, Jászkisér, Pánd, Gomba. Általános benyomásaim a következők: Mint mindenütt, úgy itt is, a magyar református nép szaporasága nem áll arányban gazdasági terjeszkedésével. A nagy ó-testamentumi parancso­latból: szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatokba, a kálvinista, úgy látszik, előbb az utol­sót akarja megtartani. Előbb bírni s azután szaporodni. Holott a rendes út: előbb szaporodni, azután bírni. Azért mégis a ma­gyar református nép propagativ erejéről akkor alkotunk helyes fogalmat, ha azt is számba vesszük, hogy mekkora volt e nép­nél az átszívódás, elköltözés. Második fontos megállapítás az, hogy ez a nagy átszívódási folyamat ma is- tart. Tehát meglehe­tősen diaspora nép vagyunk, mert nagy történelmi gyülekezeteink is állandóan rajzanak. Reánk nagyon talál a Zsidókhoz írott levélnek az a verse, hogy nincsen itt nekünk maradandó váro­sunk. Ez a különös mozgékonyság, összekapvcsolva a magyarnak földhöz tapadó szerelmével, valami sajátságos ritmust ad ki. Min­dig meg akar telepedni és mindig tovább megy. Senki nálánál jobban nem tapad a röghöz és mégis tömegekben szakad le róla. Ebből következik az, hogy a magyar reformátusságnak jó része s igen értékesebb része diasporákban él. A szórványok gondo­zására nekünk sokkal nagyobb munkát és áldozatot kell fordí­tani, mint eddig, sőt azt egyenesen az egész magyar református­ságnak ügyévé kell tenni. Addig is, amíg valamit bizonyosan le­het' e tárgyban tenni, különösen a presbitereket kérem, hogy le­gyenek e munkában a lelkész segítőtársai. Ne legyen olyan tanya, ha ott református cseléd vagy gazda él, hogy oda minden hó­napban egyszer legalább be ne köszöntsön egyik-másik presbi­ter. Ne legyen olyan tanyai gyerek, akit élete legfontosabb idő­szakában, 13—14 éves korában néhány hónapra be ne vigyenek az anyaközségbe, hogy ott a konfirmációra előkészüljön. Végül ne legyen olyan tanyai családfő, aki legalább minden ünnepre az anyaegyház pásztorától nem kap egy traktátust, pár sornyi levelet, szóval, akit el nem ér az írásbeli igehirdetés.

Next

/
Oldalképek
Tartalom