Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1916-1920.

1916. október 14. 16.

10 nél tüzesebb és égetőbb még nem perzselt végig ezen a meggyötört földtekén. A leszámolás, az Ítélethirdetés nyarának szánták ezt gonosz indulatú ellenségeink. Északtól délig, kelettől nyugatig dörögtek az ágyuk s feszültek a karok, sikoltott a fájdalom és omlott a vér s a mi rejtett energia még buzgott ellenségeinkben, mind harcrakelt hős fiaink ellen. Mi pedig itt a íront mögött szorongó szivvel, aggodalomtól gyötört lélekkel néztük és nézzük ezt a titáni küzdelmet s harcoló fiaink iránti féltő szeretettel kérdezzük Ézsaiás prófétával: «Uram! mikor a vizeken által menendünk, vájjon velünk leszel-e; és mikor a tűzön járandunk, rajjon meg nem égünk-e ?» Az ókor egyik klasszikus irója, Seneca, a kedves fia elvesztése feletti fájdalmában kesergő Marciát. midőn vigasztalást befogadni nem akart, azzal igyekezett megnyugtatni, hogy bár a halhatatlan istenek nem hosszú időre adták őt neki, de mindjárt olyanul adták, a milyenné az ember fáradhatatlan szorgalom és kitartás mellett is csak hosszú idő alatt válhatik. Fájdalmaink és veszteségeink közepette, nem vigasztalásul utalok a klasszikus iró eme szavaira, hanem csak illusztrációjául annak, hogy mi is a lefolyt két év alatt egy évszázadnak keserűségeit viseltük. Az életük delén álló férfiak a háború vérzivatarai között megderesedtek, és gyermekifjak férfiakká lettek. Gyermekekkel megáldott edesanyák milliói Niobe sorsára jutottak s fájdalmukban mintegy kővé váltak. Kisdedeket, kiknek ajkai még az anyatejtől ragyogtak, a halál vagy a menekülés kiszakított a szülők védő karjai közül. Az erőtől duzzadó férfiak millióit, mint roncsokat közös sirba hantolták, vagy mint nyomorultak tengetik közöttünk keserves napjaikat. Számtalan, a tulajdonosra nézve megbecsülhetetlen értékű tárgy tönkrement: a természet és művészet nagy kincsei megsemmisültek; megmérhetetlen értékek elpusztultak és ezek között a legbecsesebbek, az emberi lelkek, elköltöztek vagy eltompultak, elvadultak vagy homályba borultak. Mind ezt látva és átérezve, megrendült szivvel kérdezhetjük : «Uram! miért sújtanak így a te haragodnak vesszői?»