Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1915.
1915. július 8.
26 Dr. Baksaij Sándor dunamell. ref. püspök emlékezete. mert mi állottunk legközelebb dr. Baksay Sándornak mélyen érző szivéhez, mi vesztettünk benne legtöbbet: bölcs patriarchánkat, nagyszivű vezérünket, sőt valóságos édes atyánkat! A mi fejünknek volt ő koronája és most koronátlan fővel s révedező tekintettel keressük a mennyei világosságot és vigasztaló reménységet, miként ama szegény galileabeli férfiak, a kik tanácstalanul s eget vivő fájdalommal állottak egykor nézvén a mennybe, melynek kárpitjai elrejtik jó mesterök földi alakját szemeik elöl. De hát elvesztettük-e őt valóban? Megszűnt-e élni végképen az, a kit eltemettünk? Oh mily borzasztó, mennyire megsemmisítő volna ez a rideg gondolat arra a sok százezer lélekre, a mely most, a halál világaratásakor, drága kedveseit keresi és hiába keresi! Mily megdöbbentő volna ez reánk, hívő keresztyénekre, a kik beleéltük magunkat abba a boldogító hitbe, hogy Jézus Krisztus maga a feltámadás és az élet s a ki ő benne hiszen, hai meghal is él az. Ne tévelyegjünk hát ker. Atyámfiai! Az a gondviselő ió Isten, a ki nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene, odaállított a küzdő és szenvedő ember oldala mellé egy nyájas géniuszt, az emlékezetnek szelid angyalát, hogy az soha el ne hagyja, hűségesen kisérje őt s a szeretet mindeneket hivő és soha el nem fogyó erejével visszavarázsolja lelke elé az elköltözöttek kedves emlékét, hitét, szeretetét, munkáit, egész életét. Erre czéloz a nagy költő is e gyönyörű szavaiban: A derék nem fél az idők mohától, A koporsóból kitör és eget kér; Érdemét a jók, nemesek s jövendő Századok áldják ! A mi Baksay Sándorunk sem halt meg; él nagy emlékében, szívjóságában és közhasznú munkáiban! Gyujtsuk meg azért a jelen alkalommal az emlékezet fáklyáját behantolt sírja felett s midőn az Apostol intése szerint ezt cselekeszszük, ezzel is nem embernek, hanem Istennek kívánjuk megadni a dicsőséget!