Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1896-1898.

1896. október 17.

30 1896 október 19-én. — 13. 14. 15. 16. 11. 18. bői és igazán való gyakorlását. A krisztusi szeretet hirdetői közt hányan vannak, kik még övéikkel s a rájok bizottakkal sem élnek szeretetben, egvességben! A fiatalabb nemzedékből lelkészek és tanítók közt hányan, kik munkájukat csak hivatalos robotnak nézik s lelkesedés nélkül ímmel-ámmal teljesítik, mert kell. Hány káplán ellen hallunk panaszt, hogy világias, túlkövetelő és elégedetlen, s nem készíti magát pályája reá váró szükölködéseinek s töviseinek elhordozásához, hány tanító ellen, hogy lelkészével, elöljáróival daczolni, összetűzni, mintegy feladatának tartja s büszkeségét helyezi abba. Szükségesnek ismerem el, de nem tartom örvendetes jelenségnek, hogy felekezeti iskoláink fentartására egyre több egyházunk folyamodik az államsegélyhez s a helyett, hogy magát erőltetné meg, könnyen akar hozzájutni a tanítói fizetés múlhatatlanul szükséges emeléséhez, nem gondolva meg, hogy ezzel egyházi önállását adja árúba s autonómiánkat, melyet annyi s méltó büszkeséggel emlegetünk ! — csorbítja általa. Példákat nem említek, mert a közgyűlés minden tagja tud és talál példákat erre a maga körében. Bizonyára szükségünk van az állam segélyezésére, jogunk is van ahhoz s hálával is fogadjuk; az egyeseknek s egyházaknak szükségök van az egyházkerület és az egyetemes konvent különböző czimü segélyeire is. De vegyük észre, hogy e segélyek, ha nem túlságosak is, de némileg már elkényeztettek s hamarabb fordulunk hozzájok, mint saját erőnkhöz. Mi öregebbek még jól emlékezünk arra az időre, mikor a segélyforrásokból még semmi sem volt s a magunk erején éltünk. Igaz, hogy ma sokkal nagyobbak az igények és a követelmények is — magasabbak a kitűzött és elérendő czélok — de valljuk be, hogy mióta e segélyforrások vannak s egy kérő szóval el is érhetők, azóta az önerő s az áldozatra készség nagyon megcsökkent, ott pedig, a hol áldozat nincs, ragaszkodás sincs, s számos jelenség mutatja, hogy az áldozatkészség csökkenésével gyöngül a ragaszkodás is. Talán máskor is mondtam már, hogy az anya azért ragaszkodik gyermekéhez mindenek felett, mert fájdalommal s élete koczkáztatásával szülte. Az a gyümölcs a legizesebb, .amelynek fáját magunk ültettük, öntöztük, nyesegettük, gon-