Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1870-1874.

1872. május 25.

1872. május. 27. 63 összegre nézve felperes superintendentiákat keresetükről elmozdította következő okoknál fogva : a) Felperes superintendentiák keresete tulajdonképpen hagyományi jogczimen, tehát nem élők közötti ajándékozáson alapul, mert az ide vonatkozó okirat nem önálló, hanem csak az illető végrendeletnek kifolyása és kiegészitő része, a mennyibe a végrendeletre hivatkozik s maga gr, Buttler János is csak a hagyomány biztosítását czélozza a kérdéses okmánynak életébeni átadásával, a kérdéses beruházások tetleges birtokába nem csak ő, hanem halála uán özvegye is benne maradt. Azonban gr. Buttler Jánosnak a kérdésben forgó párdányi beruházásokra nézve szabad végrendelkezési joga nem volt; mert az egész uradalom oly feltétellel adományoztatott a Buttler grófi család fiágának, hogy annak kihaltával az impetrationalis összegen felül minden egyéb a jószágban tett fiági beruházások is egyenesen a nőágra szálljanak s igy a királyi fiscus is a reá magszakadás folytán vissza szállott párdányi uradalomban létező beruházások megtérítésére s a megtérítési összeg kifizetésére csak is a nő ági örökösök irányában kötelezhető. b) felperes superintendentiák nem igazolták, hogy az általuk keresetbe vett s illetéktelenül nekiek hagyományozott beruházások kizárólag gr. Buttler János által tétettek s különösen az 1856. évi leltár és becslési jegyzőkönyvből ki nem derül, hogy mely épületek tétettek gr. Buttler Grábor és mellyek a hagyományozó János gróf által. Ezen sérelmes első bírósági ítélet ellen közbevetett föllebbezésben felperes superintendentiák részéről bővebben kifejtetett és kimutattatott a) hogy gr. Buttler János végrendeletei csak a tényállás kiegészítése tekintetéből csatoltattak a keresetlevélhez, de a kereset alapjául a nevezett grófnak élők közötti ajándékozása (donatio inter vivos) vétetett s miután gróf Buttler János saját párdányi beruházásainak, majdan bekövetkezendő halála, illetőleg magszakadása után a kir. fiscus, mint az emiitett uradalom törvényes örököse által kifizetendő becsértékét még életében elajándékozta s az ezen élők közötti ajándékozásra 9 vonatkozó — az alperesek által valódiság tekintetében nem is kifogásolt okiratot, mely egészen önálló okmány s egy átaljában nem kiegészitő része az 1841-iki végrendeletnek, még életében a tiszamelléki superintendentia képviselőinek valósággal átadta s később tett 2-ik végrendeletében is a párdányi investitiokat mint már életében elajándékozottakat emiitette s egyéb szerzeményeitől elkülönitette, alaptalan az első bírósági Ítélet abbeli indokolása, hogy felperesek a maguk keresetét hagyományijog czimre alapították s azt csak a persorán változtatták át ajándékozási jogczimre. Továbbá kifejtetett a fellebezésben, hogy azon körülmény, hogy az ajándékozó gróf a kérdéses beruházások birtokában haláláig megmaradt, sőt azokat halála után egy ideig özvegye is birta, a felperesek