Múzsák - Múzeumi Magazin 1992 (Budapest, 1992)
1992 / 1. szám
T©IPI BIKÁJA „Egy nagy szilaj bika fut a keskeny utcán, / Valahogyan vágóhídról szabadulván; / Bömböl és sikangat, és a vért szagolja, / Mely füléből ömlik s szügyét végigfolya.. / . . . Annak tartott, akit elül-utol talált, / Futá minden ember a bizonyos halált.” Akkor pedig Miklós szarván ragadta, és földre roskasztotta a Pest városát rémisztő állatot. így történt ez a Toldi kilencedik énekében, de a régvolt mese lehetett valóság is, hiszen akkor nflég ősi szabadságban élő rideggulyák csatangolták a magyar pusztákat, és az ilyen állat könnyen feldühödött, amikor kikerült szokott környezetéből. A bika megfékezését nem feltétlenül a képzelet szülte, mert a szarvasmarhát egy nyakcsigolyát feszítő, gyakorlott fogással még az átlagos erejű ember is feldöntheti. Az egérszínű, kormos nyakú, hosszú- szarvú magyar szürkemarha volt a legendás szi- lajbarom egykor, amely évszázadokon át nemzeti jövedelmünk legjelentősebb forrását képezte. Sok népi hagyomány és feljegyzett adat éb- resztgeti róla az emlékezést. Magyarföldi megjelenése ma is titok. A romantikára hajló szemlélet őshazai eredetét hangoztatva Árpád magyarjainak tulajdonítja kárpát-medencei betelepítését, de a korabeli irodalom ennek éppúgy ellentmond, mint a tárgyi bizonyítékra épülő régészeti vélemény. Az 1353-ból származó Bécsi Képes Krónikában ugyanis a beözönlő magyarokat apró termetű, barna színű, rövid szarvú marhák kísérik, és a honfoglalás kori ásatások gazdag anyagából még egyetlen szürkemarhával azonosítható, hosszúszarvú koponya sem került elő. Van olyan feltevés, hogy a tatárok elől menekülő kunok hozták be később, de az sincs kizárva, hogy fajtája az őstulok és a kora középkori, primitív szarvasmarhák kevert utódaiból, hazai környezetben alakult ki. A szürkemarhákat egykor szilajon vagy ridegen tartották a pusztán, az állatok istállót soha nem láttak. Télen-nyáron a szabad ég alatt legeltek, s vadállati viselkedési formák jellemezték magatartásukat. Rejtőztek vagy menekültek, de támadtak is, ha úgy hozta a sors úton-útfélen. Bika, tehén és növendék legelt közös gulyában, s így nem célratörő tenyésztés, hanem az erősebb jogával járó természetes kiválasztódás határozta meg a szaporodásukat. Ezt a szélsőséges tartásmódot később egy némiképp kíméletesebb, félszilaj pásztorkodás váltotta fel: az állatok csak november végéig maradtak a szabad legelőkön. Amikor azután a tél beköszöntött, és „hátán hordta a havat a marha” - ahogy a közép-ázsiai nomád kirgizekről jegyezték fel egykor — a gulyákat nádból, giz-gazból, szárított trágyából épített szállásokra terelték. Ott azután sorsukat pásztoraikkal megosztva vészelték át a zimankós időszakot. Az ilyen rideg és félrideg tartásmód kegyetlenül próbára tette az állatot. Heves telek, nyári forróságok viszontagságait kellett elviselnie: éhezést, szomjazást, s élethalálharcban megvédeni az apró borját, amikor farkas támadott. Egykorú forrásokból tudjuk, hogy 1804 áprilisában harmincezer szarvasmarha esett áldozatul egy dél-magyarországi hóviharban. 1867 kora tavaszán, három megyényi területről egy éjszaka hetvenkétezer szilajmarha pusztult el a hóförgetegben az Alföldön. A félszilaj legeltetés utolsó nyomai is a Délkelet-Alföldre vezetnek. Csanádban a nagykirályhegyesi legelőn 1940-ben, a hódmezővásárhelyi Rosszpusztán pedig 1944-ben számolták fel az ott még félvadon tartott szürkegulyákat. A szélsőséges életforma évszázadokon át szelektálta, edzette a pusztai szürkemarhákat. Az időközben kialakult kiváló tulajdonságaik határozták meg azután helyüket a magyar néprajzban és gazdaságtörténetben. Az erdősztyeppés, mocsaras, ember nem járta legelőkről nagy körülményesen összeterelt vágóállat kezdetben még csak a hazai települések hússzükségletét látta el, és Toldi bikáját is bizonyára egy ilyen Pestre került „szabadbaromról” mintázta meg a költői fantázia. A XV. századtól kezdve azután a magyar állatkivitel Nyugat-Európát is meghódította. A XVI—XVII. században a tőzsérkedésnek mondott marhakereskedés már hatalmas méreteket öltött. Az 1500-as évek közepe táján egyedül csak Bécsben három év alatt 185 ezer szarvasmarhát értékesítettek. Ekkortájt százezer körül alakult a szürkemarhakivitel évi átlaga. A mind távolabbra irányuló marhahajtás három fő útvonalon zajlott: az északnyugati MorvaorA kormosnyakú szürkemarha 26
