Múzsák - Múzeumi Magazin 1992 (Budapest, 1992)
1992 / 1. szám
szagon át Auspitz (a mai Hustopece) irányába, a középső Bécsen át Nürnberg és Strassburg felé, a déli pedig Felső-Olaszországot és Velencét árasztotta el. A tiszántúli legelőkről kilométer széles hajtóutakon, lábon terelték a marhát. Folyókon úsztatták, áthajtották magas hegységeken, és a többszázas gulyák többnyire számottevő veszteség nélkül, vágó minőségben értél el céljukat. Feljegyzett emléke e hihetetlen teljesítményeknek az a Nürnbergbe érkezett háromszáz szilajmarha, amelyeket 1611-ben veszteség nélkül hajtottak oda az Alföldről. Közben marhavésszel fertőzött területeket is átszeltek, és sikeresen védtek ki több rablótámadást. De nemcsak kiváló minőségű, és a természet ajándékaként ingyen volt húsával írt a szürkemarha történelmet. Hatalmas ereje is historikus*. szerephez juttatta. Ö törte fel a szűz pusztát zsíros termőfölddé, az ekének feszülő négy vagy hat címeres szarvú ökör a régi magyar mezőgazdaság szimbóluma. Még a gőz- s később a robbanómotor hajtotta erőgépek elterjedésével is sokáig dacolt. Nem csoda, hiszen ezt a nagyteljesítményű, igénytelen állatot olcsón tartotta a gazda. Legtovább a két világháború közötti évek uradalmaiban maradt fenn, ahol a gépesítés ellenére is jócskán dolgoztatták a magyarökröket. Szokás mondani, hogy a szürkemarha felszántotta maga alól a pusztát, hogy saját maga számolta fel ősi életterét. Van benne igazság, de sorsát elsősorban mégis a húsra-tejre nemesített, termelékenyebb szarvasmarhák térhódítása pecsételte meg. Ez a folyamat a múlt század végétől számszerűen is nyomon követhető. 1870-ben a hazai szarvasmarha-állománynak még hetven százaléka volt szürke, de arányuk alig nyolc-tíz százalékra sorvadt a második világháborúig. A maradék sorsát pedig kis híján megpecsételte a későbbi évek eltévelyedett szemlélete. Szerencse, hogy az Alföldön azért megmaradt néhány száz belőlük. Ezeket azután mezőgazdasági nagyüzemekkel szövetkezve a Hortobágyi és Kiskunsági Nemzeti Park fogadta be. Itt azóta az utolsók természeti emlékként élnek. Tartozékai a védett pusztáknak, olyannyira, hogy szelektáló rágásuk-tiprásuk révén a természetes növénytársulások fenntartásához is szükségesek. Idegenforgalmi látványosság a délibábot gázolva legelő sok gyönyörű állat, de a kolompsza- vú romantika mellett gyakorlati szempontok is indokolják a megtartásukat. A jelenleg elterjedt marhafajtáknak egyoldalúan csak hús- vagy tejtermelést szolgáló nemesítése ugyanis elszegényíti a génkészletét. Az egészséges, erőteljes állományok folyamatos fenntartásához azonban változatos, gazdag öröklési adottságok szükségesek. Ezért kell az ilyen egy irányban kifejlesztett, túlfinomult szervezeteket őserejű, primitívebb fajtákkal javítani. A szürkemarha betegségekkel szembeni ellenállóképessége, a gépi fejéshez s a könnyű elléshez előnyös testarányai, húsának minősége, a szélsőséges alföldi klímához való alkalmazkodása, elképzelhetetlenül szerény takarmányigénye mind megannyi kívánatos örökítőadottság a genetikailag leromlott, korszerű kultúrfajták életrevalóságának megjavításához. Az utolsó szürkemarhagulyák természetvédelmi és állattenyésztési jelentőségét ma sem vonja kétségbe senki, de napjaink gazdasági nehézségei mégis végveszéllyel fenyegetik fennmaradásukat. A közvetlen haszon s ez intézményes támogatás elmaradásának indokával egyre nehezebb már gondoskodni róluk. Így azután joggal aggódva kérdezzük, hogy sorsuk alakítói átérzik-e egy ilyen történelmi múltú, génbank szerepet is betöltő állat esetleges kipusztulásának tudományos és kulturális felelősségét? Reméljük, nem akad olyan lélektelen gazda, aki Toldi bikájának legutolsó sarját is a vágóhídra küldi. STERBETZ ISTVÁN Toldi bikája is ilyen félvad állat lehetett Az utolsó szürkegulyák 27
