Múzsák - Múzeumi Magazin 1992 (Budapest, 1992)
1992 / 3. szám
LÁTVÁNYOK giából áll össze. Hogy az iskolának van-e saját képi világa, nehezen eldönthető kérdés, mindenesetre hasonló szinten integrálóképes világa nincsen. Kétségkívül kiemelkednek bizonyos sajátos látványelemek: oktatótáblák, szemléltető eszközök; nagy teret kap a rajzórák olykor valóban kreativitásra utaló hozadéka; jellegzetes iskolai hangulatot adhatnak a "klasszikusok" arcképei és műveik reprodukciói. Mindez harcban áll a "vizuális környezetszennyezéssel". Az eklektikát azonban csak fokozza, mert egyrészt túl sok a képi információ, kioltják egymás súlyát. Másrészt a "klasz- szikusok" látványkonzervei csak konzervativizmust sugározhatnak mindaddig, amíg nem tudnak szervesen hozzáépülni a gyerekek saját képi világához. A gyerekek munkái viszont az eklektikus zsúfoltságban sorakozó képi elemek között éppen a világalkotás lehetőségét veszítik el: nem keletkezik az a benyomás, hogy öntörvényű látványegyüttest, a gyerekek önkifejezését látjuk. A benyomások többsége tehát az óvodát az iskola fölé helyezi. De valóságos presztizskülönbség-e ez? Hiszen tudjuk, hogy a közítéletben az oktatási-nevelési rendszer magasabb fokozatú (magasabb életkorú diákokkal foglalkozó) intézményei a magasabb presztízsűek, jóllehet a személyiségformálásban fontosságuk majdhogynem fordított. A látványok szintjén is sok minden utal az iskola magasabb presztízsére. Az iskolák általában nagyobbak; a településeken nagyobb arányban találhatók a településközpontban, mint az óvodák; épületeik külseje többnyire tekintélyesebb. Am ezek is csak az iskolák egy részéről, mondhatók el, mert a rosszabb állapotú iskolák viszont gyakran épp a település legelhanyagoltabb intézményei. S persze, a jobb iskolák is csak másodlagos presztízsűek a hatalmi intézmények mögött; alárendeltségük jobban érezhető, mint a kevésbé szem előtt lévő, szuverénebbnek tűnő óvodáké. Jóllehet a hetvenes években több modern külsejű iskola épült, mint óvoda, de ezekben is általában nagyon gyors a leromlás, az elhasználódás, s ez igazán nem kedvez presztízsüknek. Az óvodák között kisebbek a szintkülönbségek: az alsó és a középső szint színvonala az, ami sokkal magasabb, s ez azt jelzi, hogy az óvodák felzárkóztató szerepe lényegesen jelentősebb, mint az iskoláké. A két intézmény- rendszer különbségének számos oka mutatható ki. Míg az iskolát a mindenkori hatalom fontos eszközének Iskola Óvoda Iskola Óvoda tekinti a felnövekvő nemzedékek befolyásolására, s ezért nagyobb súlyt ad az "ideológiai nevelésnek", mint a személyiség-fejlesztésnek, addig az óvoda kevésbé minősül ideológiailag fontos intézménynek, s így közelebb maradhat a "normális" életviszonyokhoz. Az elmúlt évtizedekben a különbségek jelentős oka volt az is, hogy a bürokratikusabb iskola jóval kevésbé kapcsolta be munkájába a szülőket. Az óvoda ebből a szempontból is közelebb volt a családokhoz: a tanácsi és intézményi óvodák kialakítását gyakran meghatározta, hogy a tanácsnak, főleg a kisebb településeken szüksége volt választói bizalmára, ezért az óvodák kialakításánál is inkább figyelembe kellett venniük az egyéni érdekeket, mint a szinte kizárólag felfelé függő iskolának. Ugyanakkor egyes, az óvodákat fenntartó intézmények jobb anyagi hátteret is tudtak biztosítani óvodáiknak, mintáz iskolákat üzemeltető állam. Másutt meg éppen a szegénység késztette az óvodákat a szülők mozgósítására. Az óvónői és szülői öntevékenység nyomai az óvodákban szembetűnők. Az autógumik óvodai alkalmazását például lehet ízléstelennek tartani, de a számtalan felhasználási mód láttán kevéssé vitatható, hogy az emberek gazdag leleménnyel, kreatív fantáziával aknázzák ki a mégoly szerény lehetőségeket, ha hagyják őket; ha azt érezhetik, hogy gyermekeik nevelkedési feltételeinek alakulása rajtuk is múlik. Egy-egy intézmény vizuális képéből sok minden kiolvasható az adott intézmény szellemére vonatkozóan. Látszik, hogy mennyire áll közel a mindennapi élethez; mennyire szervesül környezetéhez; milyen az anyagi háttere; milyen a presztízse, helye az intézmények formális és informális hierarchiájában; milyen lehetőségeket, cselekvési teret és megbecsülést nyújt az egyén számára; mennyire van egységes világa, szellemisége. Ez utóbbi talán a legfontosabb mutató. Mert az intézmények csak akkor nevezhetőek funkcionálisnak, ha saját (sajátos) arculatuk bontakozik ki. Az intézményeket emberek működtetik, akik tevékenysége csak akkor hoz létre közösen ilyen, a látványokban is kifeje- ződően egységes világot, ha a működtető egyének nagyrésze valamilyen értelemben azonosulni tud az intézménnyel. Vagyis ahogy az egyes ember képességeinek kibontakozása az egyén szabadságfokának függvénye, annak mértéke, hogy az intézmények saját világa mennyire tud kibontakozni, egyben az adott intézményben megvalósuló szabadság mértéke is. KAPITÁNY ÁGNES KAPITÁNY GÁBOR 39
