Múzsák - Múzeumi Magazin 1990 (Budapest, 1990)
1990 / 1. szám
Minótaurosz lakhelyén » H atalmas bikát ábrázoló freskó fogadja a knósszoszi palota látogatóit, ha sétájukat a nyugati kapunál, az egykori főbejáratnál kezdik. Továbbhaladva egy kőből faragott, stilizált bikaszarv magasodik eléjük: a krétai uralkodók egyik hatalmi szimbóluma. Az ásatások során előkerült kerámiák, szobrocskák, használati eszközök között is jócskán találunk olyanokat, melyek a hajdani bikakultuszról tanúskodnak. A Knósszoszhoz kötődő mitológiai történet főszereplője is egy bika, pontosabban egy embertestű, bikafejű szörnyeteg, a Minótaurosz, melynek születése, élete és halála egyaránt véres, tragikus eseményekhez kapcsolódik. Héliosz napisten leányát, Minósz krétai király feleségét, a szépséges Pasziphaét már régóta üldözte szerelmével Poszeidón. Az asszony ellenállt a csábításnak, mire a tenger istene azzal bosszulta meg a hiúságán esett sérelmet, hogy Pasziphaét olthatatlan szerelemre lobbantotta a palota szent fehér bikája iránt. A királyné, hogy természetellenes vágyát kielégíthesse, udvari ezermesterével, az athéni Daida- losszal egy tehénvázat ácsoltatott, és abba belebújva megfogant a bikától, s Minósz érthető megrökönyödésére hamarosan világra hozott egy felettébb különös gyermeket, a Minótauroszt. A felháborodott király a vétséghez hasonló módon büntette feleségét: tehénbőrbe varratta, s kiszolgáltatta egy vad bikának, mely szétszaggatta a házasságtörő nőt. A Minótauroszt azonban, lévén ártatlan az anyja bűnében, nem pusztíttatta el, hanem az ugyancsak vétkes Daidalosznak azt a parancsot adta, hogy építse fel a Labürinthoszt, ahová majd elrejtik az emberek szeme elől a szörnyszülöttet. A Labürinthosz (a név Kréta királyának hatalmi jelvényére, a kettős bárdra, a labrüszre utal) gyorsan elkészült. A szörny az óriási útvesztőbe időnként betévedteket megölte, s kilencévenként elfogyasztotta az Athénból érkező hét ifjút és hét szüzet, akik adó fejében áldozatul kerültek Krétára Minószhoz, egy korábbi vesztes háború következményeként. A harmadik csoporttal azonban Knósszoszba érkezett Thészeusz, Aigeusz athéni király fia is, aki önként jelentkezett, mert elhatározta, hogy a Minótaurosz elpusztításával megszabadítja Athént e szörnyű véradótól. Ari- adné, krétai királylány, a Minótaurosz féltestvére segítségével Thészeusz könnyen kitalált a féIvóedény a „kis palotából" lelmetes útvesztőből, miután végzett az emberevő báttyal. A sikeres „bikaviadal” után Thészeusz feleségül kéri a királylányt, de ottfelejti Naxosz szigetén. Egy másik feledékenysége súlyosabb következménnyel járt. Elmulasztotta ugyanis hajóján felhúzni a győzelmet jelentő fehér vitorlát, amiben megállapodtak apjával, hogy már messziről jelezze a sikert. A fiát hazaváró aggódó apa a közeledő hajó régi, fekete vitorláit megpillantva bánatában a tengerbe vetette magát. A korai görög mítoszok minden jellegzetessége megtalálható e mondában: a cselszövés és a bosszú, a héroszi hőstett, a szerelem és a háború, de nyilvánvaló meseszerűsége ellenére is hitelt érdemlő történeti forrásnak bizonyult némely vonatkozásban. A fenti történeten kívül az a tény is Kréta mérhetetlen hatalmára, fontosságára utal, hogy a mitológiai hagyomány éppen e szigetet tartja Zeusz szülőhelyének, gyermekkora színhelyének, Minósz király tekintélyét pedig azzal is erősíti, hogy egyenesen Zeusz fiának tekinti. Az 1900-ban megkezdett és napjainkban is tartó régészeti kutatások igazolták, hogy Krétának nemcsak a korai görögség, de az egész európai civilizáció történetében kiemelkedő a szerepe. A sziget s fővárosa, Knósszosz volt az egyik legelső európai magaskultúra központja. Nem csupán technikai fejlettsége és kifinomult művészete késztette csodálatra a régészeket, hanem a tárgyi emlékekből kiolvasható, a kutatások során mind részletesebben körvonalazódó páratlan knósszoszi életmód derűje is. Kréta már a neolitikumban is lakott volt, de a korai bronzkorban, központi fekvéséből következően a Földközi-tenger keleti medencéje népeinek valóságos gyűjtőhelyévé lett. Az európai, ázsiai, afrikai területekről különböző okok miatt elvándorolni vagy elmenekülni kényszerülő népcsoportok több hullámban érkeztek a szigetre az i. e. 111. évezredben, s elsősorban ennek a nagy etnikai és kulturális keveredésnek köszönhető az, hogy a II. évezred közepére Kréta vált az európai civilizáció élenjáró területévé. Kezdetben több palota (Knósszosz, Mallia, Pha- isztosz) uralkodói osztoztak a szigeten, majd i. e. 1700 körül a knósszoszi fejedelmek hajtották uralmuk alá egész Krétát, és hódításokkal vagy gyarmati telepítéssel az Égei-tenger medencéjének jelentős részét bírták. Ezt a knósszoszi hegemóniát tükrözi mitologizált formában a Minótaurosz legendája. A monda zárása azt a pillanatot örökítette meg, amikor a görög szárazföld egy része felszabadult Knósszosz ura, Minósz fennhatósága alól, tehát kikerült alárendelt, adófizetői státusából. Hogy ez pontosan mikor következett be, már csak azért is nehéz kideríteni, mert a Minósz névről utóbb bebizonyosodott, hogy több személyt is takar: nem csupán tulajdonnév lehet ugyanis, hanem a későbbiekben a királyi címet is ez jelöli. Knósszosz égei-tengeri nagyhatalmi helyzetének és kultúrájának különlegessége Kréta sziget voltából adódott. A hódításokban és a védekező harcokban is elsősorban a flottának jutott kiemelkedő szerep, s így a tenger és a hajók által óvott szigeten, a környező 35
