Múzsák - Múzeumi Magazin 1990 (Budapest, 1990)
1990 / 3-4. szám
_ __ század közepéig az európai széder- tálak java része ónból és ezüstből készült, hiszen ebben az időszakban az ónedény a háztartásokban és az egyházi-rituális használatban egyaránt jellegzetes. Az óntálak akkor váltak különössé, amikor csupán a széder alkalmával vették elő, illetve ha jellegzetes díszítést kaptak. A korszak végén, a XIX. században viszont ez az edényféle a kerámia, a porcelán és az ezüst mellett már szegényesnek és régiesnek tűnt. A XVII. századi dísztálak általában kerek formájúak, laposak és széles karimájúak voltak. A tálak közepét a Haggadából vett idézetek, zsoltársorok és egyéb feliratok díszítették, a peremekre pedig szé- derest-jelenetek, bibliai és allegorikus alakok, ornamentális díszítmények kerültek. London, Jeruzsálem, Párizs és Prága múzeumai mellett a budapesti Zsidó Múzeum két figurális díszítésű olasz ónmázas majolika szédertálat őriz e korszakból. A XVIII, századra a tálak arányai megváltoztak. A karimák keskenyebbek lettek, s az idézetek a korábbinál gyakrabban kerültek a karimára. A betűk kalligrafikus szépsége már önmagában is dekoratív módon hat sok tálon. A tálak közepén rendszerint az ünnepre utaló ábrázolást vagy zsidó, illetve asztrológiai jelképekből összeállított kompozíciót találunk. Feltételezhetően Magyar- országon készült a budapesti Zsidó Múzeum egy 1829-ből származó ón szédertála is, amelyre Dávid és Góliát találkozását vésték rá. Góliát egy római katona képzeletbeli viseletét hordja. Sisakja mellé ugyanúgy rozmaringszál került, mint a vele szemben álló pásztorfiú, Dávid kerek kalapja mellé. Dávid csizmában, szűk nadrágban, zekében, vállán tarisznyával, kezében bottal úgy fest, akár egy korabeli vándorlegény. Talán csak a hajviselete, és fülére lógó pajesza köti Kelet-Európához, hiszen a XVII. század óta errefelé volt általánosan kötelező a zsidók számára a fül melletti hosszú hajtincs viselete. A jelenet naiv-népies ábrázolása nemcsak a bibliai történetet idézi, hanem mindazokra a mesékre is utal, amelyekben a legkisebb fiú legyőzni a gonosz és b'uia óriást. VEREBÉLYI KINCSŐ Az aranygyapjas rend rajza 14 ,,Mi, Fülöp, Isten kegyelméből Burgundia, Lotharingia, Brabantia és Limburg hercege" - így kezdődik az alapítólevél szövege, melynek nyomán az aranygyapjas lovagrend megszületett 1429. január 10-én, Jó Fülöp és a portugál Izabella esküvője napján. Az alapítás előzményeihez tartozik, hogy a bur- gund hercegeket a XIV. században ismét népszerű lovagi eszmények vezérelték, s az aranygyapjas rend is jórészt ennek köszönheti világrajöttét. A rövid életű Burgund állam fénykorát a rendalapító Jó Fülöp herceg (1419— 1467) majd fél évszázados uralkodása jelentette. Nagyrészt az ő diplomáciai érzékének köszönhetően vált állama oly hatalommá, melynek szövetségéért birodalmak koronás fői versengtek. Ez az erkölcsi, politikai súly volt az, amely az ország függetlenségének hangsúlyozása érdekében saját lovagrend alapítására indította az uralkodó herceget. A rend célja, hivatása a keresztény hit és anyaszentegyház „védelme és magasztaltatása’'. Vezetője, „főnöke” pedig Fülöp szándéka szerint a mindenkori burgund uralkodó lett volna. A vallásos indíttatás ellenére az aranygyapjas rend mindig világi maradt. Az alapító szabályzat szerint a rendtagság „31 nemes származású és a nemzetségre való nézve jóhírben és névben lévő feddhetetlen erkölcsű jeles férfiakból" állott. A lovagok más rend tagjai nem lehettek. Csak azok az uralkodók mentesültek e tiltás alól, akik egy másik rend nagymesterei voltak. A későbbi, V. Károly óta szalagon viselhető rendjel hátlapján olvasható: „NON ALIUD!" (Mást ne!) felirat, épp e tilalom kifejezésére szolgált. A rendjelről a statútum harmadik cikkelye rendelkezik. Eszerint áll „egy arany láncból, melybe be lesznek vésve címereink és amelyeknek ízei, vagyis kapcsai szinte annyi acél és szikrát adó tűzköveket fognak képezni, magáról pedig a láncról függeni fog az aranygyapjas juhbőr." Ez a díszruhához láncon viselt rendjelvény. Az acéllal csiholt tűzkő magyarázata az uralkodó család jelmondata: „Ante ferit quam flamma micet." (Előbb ütik, aztán lobban), azaz Burgundia úgy viselkedik, mint a tűzkő, mely ütésre szikrázik, tehát fegyvert csak akkor fog, ha támadás éri. Ugyanezen cikkelyben áll az a parancsolat is, mely előírja, hogy a rendjelet tulajdonosa mindennap hordani köteles, „el nem takarva". A parancs megszegése pénzbüntetéssel járt. Károly főherceg, dr. Habsburg Ottó idősebbik fia tájékoztatása szerint ma épp ellenkező a helyzet. A lovagok ugyanis a rend papja által megszentelt viseleti példányt állandóan fedve, takarva hordják, abból a megfontolásból, hogy nem a külvilág felé kell vele hivalkodni, hanem eszméje, etikai tartalma szerint élni. A rend általában vörös selyem szalagon viselt díszjelén, a felfüggesztő fül alatt, aranyszegélyű kékzomán- cos sávval határolt szimmetrikus forma a tűzcsiholó acél jelképe. A sávon a rend aranybetűs jelmondata: „PRETIUM LABORUM NON VILE" (A munka jutalma nem silány). Alatta a jelenet Jason küzdelmét ábrázolja a sárkánnyal, a hátlapon a „NON ALIUD” felirat. Alatta a kékzománcos, fehér pettyes tűzkő, melyből mindkét oldalt aranyszegélyű vörös lángok csapnak ki. Közvetlenül ehhez csatlakozik a közepén gyűrűre felfüggesztett, plasztikusan megformált arany juhbőr. Időben és térben egyaránt nagyon sok változat született a mesterek kezén. Ezek közül a drágakövekkel kirakott, ékszer jellegű példányokat a lovagok saját maguk számára készíttették. Ezek saját példányok, míg az adományozottak a rend tulajdonát képezik. Bár a rendjelvény alapmotívuma, az arany juhbőr szimbolikus jelentését az idők során sokféleképp magyarázták, valószínűleg a középkori Trója-lovagregény hőseinek mitológiai történetén alapul. Eszerint Jasonnak meg kellett szereznie az aranykos lenyúzott bőrét, melyet egy sárkány őrzött. Ez csak a királylány, Médea segítségével sikerült. A történetet elsősorban Euripidész