Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 1. szám
Szemeskályha a Kisalföldről Táblás kályha, Szentgyörgyvölgy kupolát vagy takaró lapokat tesznek a tetejére. A XIX. század közepén jelennek meg a rátétes díszítésű táblás kályhák, melyek elsősorban polgári és gazdagabb paraszti vevők részére készülnek. Alakjuk szögletes hasáb, melyet alul lábazati rész, felül pedig díszített koronázó párkány foglal egybe. A csempék felületét sablonban készített és az alapmázazás után felragasztott domborművek díszítik. A kályhákat a Dunántúl és a Kisalföld módosabb parasztházaiban használták, elsősorban a reprezentatív jellegű lakószobák alkalmi fűtésére. A rátétes díszítésű táblás kályhák időszaka nem nyúlt hosszúra: az 1850-es évektől az 1880—1890-es évekig készítették őket. A táblás kályhák egyik speciális típusa a svéd rendszerű, melyeknek belső füstjáratait a doboz alakú csempék üregei képezték. Paraszti alkalmazásuk nem nevezhető széles körűnek, mivel huzatigényesek voltak és zárt kéménybe kellett bekötni őket. A XX. század elején a szabadkémények megszüntetésével vált lehetővé, hogy a módosabb parasztházak fűtésére használják. A XIX. század második felében jelennek meg a tömeges gyártásra alkalmas csempekályhák, melyeknek minden egyes alkatrészét sablonokkal állítják elő. A kályhákra apró formatizált csempék jellemzők, melyeknek felületén gazdag ornamentika burjánzik. Ezek a kályhák már belülfűtő- sek voltak (abból a szobából fűtötték őket, ahol álltak) és belső járatokkal épültek. Paraszti terjedésük érdekes módon alakult. Kezdetben az adott vidéken használatos kályhákat utánozták velük, így a falhoz épített táblás kályhát vagy a középpárkányos táblás kályhát. Igazi alakja szűkülő középpárkánnyal osztott, úgynevezett zsákkályha, amely csak a XX. század elején került be a paraszti lakáskultúrába, de szélesebb körben már nem terjedhetett el. A kályhák használata a téli fűtési szezonra korlátozódott. Ekkor sütöttek és főztek is a kályhában. A boltozott aljú észak-magyarországi kályhákat pedig kemenceként használták. A kályhát rendszerint fából készült pad, ritkábban falazott padka vette körül. A kályha és a fal közötti zugot a Dunántúl nagy részén „kuckó”-nak, míg Észak-Magyarországon ,,szurgyik”-nak hívták. Ez volt a gyerekek kedvenc tartózkodási helye. A kályhát a gazdálkodás hulladékanyagaival fűtötték: rozsét, szalmát, venyigét, kukorica-, illetve napraforgószárat, lombot égettek, de aki megengedhette magának, fával is fűtött. A jól felfűtött kályha sokáig tartotta a meleget. A népi cserépkályhák több évszázados történetük során változatokban gazdag és a magyar népművészet sajátosságai szerint díszített tüzelőberendezésekké váltak. Virágkoruk a múlt század második felére esett, az ekkor kiteljesedett mesterség Európa egyik legszínvonalasabb kályhás hagyományát hozta létre, amely sajnos a századfordulótól fokozatos hanyatlásnak indult, napjainkra pedig már teljesen kihaltnak tekinthető. SABJAN TIBOR Bögrés szemeskályha, Decs Középpárkányos táblás kályha, Bogyoszló
