Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 1. szám
A magyar geográfusok és utazók jelentős szerepet játszottak nemcsak a Kárpát-medence, hanem távoli földrészek megismerésében, tudományos feltárásában is. Muzeális értékű hagyatékaik, személyes relikviáik részben gazdátlanul kallódtak, részben veszendőbe mentek, mert nem volt megóvásukra és feldolgozásukra szakosodott közgyűjtemény. Ezért javasolta dr. Balázs Dénes, érdi geográfus-író a Magyar Földrajzi Társaság és Érd Város Tanácsa vezetőinek, hogy közös erővel hozzanak létre egy földrajzi szakmúzeumot. Ehhez felajánlotta öt világrészen gyűjtött néprajzi tárgyait és jelentős pénzösszeget. Szervezőmunkája és széles körű társadalmi összefogás nyomán a Magyar Földrajzi Gyűjtemény Érden, 1983- ban megnyílt, és 1988-tól hivatalosan is múzeummá vált. A magyar utazóknak emléket állító első állandó kiállítás abból indult ki, hogy a földrajztudomány fejlődésének legautentikusabb forrása a felfedező utazás. Hazánkfiai csekély népességünkhöz viszonyítva nagy számban vették kezükbe a vándorbotot. Útrakelésüknek igen sokféle motívuma volt: a gazdasági kényszer, politikai okokból való menekülés, egyszerű kalandvágy, hittérítési buzgalom, őshazakeresési szándék vagy tudományos cél. Az első említésre méltó utazónknak Julianus barátot tartjuk, aki 1235—36-ban az Urál-hegység nyugati előterében még megtalálta a magyarság leszakadt töredékét. Történelmi jelentőségű volt a mongol támadásról szóló híradása, amely második, s éppen ezért sikertelen útjához kapcsolódott. Ekkor, 1237-ben már nem jutott el Magna Hungáriába, mert a mongol előnyomulás miatt Szuzdaltól vissza kellett fordulnia. Ázsia határvidékeire vezető útja bátorítást és ösztönzést adott a későbbi középkori Ázsia-utazók számára is. Parménius István neve ma nem közismert, pedig feltehetően ő volt az első magyar Észak- Amerika földjén. A török időkben Angliába került, és ott telepedett le, mint ismert költő krónikásul csatlakozott 1583-ban Henry Gilbert Űj-Found- landra induló expedíciójához. Visszatérőben hajója a kanadai partoktól nem messze zátonyra futott, és Parménius a hullámsírba veszett. Első költői megéneklője volt e vidéknek. Egy diplomáciai utazó, Zalánkeményi Kakas István Rudolf császár megbízásából utazott keletre, hogy szövetséget ajánljon a perzsa sahnak. Küldetése elérése előtt azonban betegségben meghalt. Nagy érdeme, hogy az elsők között írta le a délorosz térséget. Az első magyar tudományos expedíció két jezsuita csillagász, Hell Miksa és Sajnovics János nevéhez fűződik. Ők azért utaztak 1769-ben az észak-norvégiai Vardőbe, hogy megfigyeljék a fehér éjszakában a Vénusz bolygó átvonulását a Nap előtt. Feladatuk sikeres teljesítésén kívül Sajnovics ekkor fektette le nagy vihart kavaró könyvében a lapp és magyar nyelvrokonság elméletének alapjait. A XVIII, században Dél-Ame- rikában járt két magyar misszionárius neve sajnos szinte teljesen feledésbe merült. Éder Xavér Ferenc (1727—1772) a mai Bolívia északi részén élő moho indiánok földjéről írt értékes, de magyar nyelven a mai napig sem olvasható könyvet. Brentán Károly (1694—1752) a Maranon-folyó menti indiánok közt élt tizennégy éven át, és az elsők között utazta végig az Amazonast a forrásvidéktől a torkolatig. Szepsi Csombor Márton református lelkész (1595—1623) féltucat európai országot gyalogolt be, és ő írta meg az első magyar nyelvű, nyomtatott útleírást. Könyve megjelenése után nem sokkal pestisjárvány áldozata lett. A XVIII, század világutazói a kalandjaikról híres Jelky András és Benyovszky Móric. Míg Jelky nevének fennmaradása inkább csak az indonéz szigetvilág egzotikumával és kalandjai érdeklődést keltő hatásával magyarázható, addig Benyovszky Móric a földrajzi ismeretek bővítése terén sem lebecsülendő teljesítményt nyújtott. Mint XV. Lajos francia király kormányzója, elsőként szervezett expedíciókat a föld negyedik legnagyobb szigete, Madagaszkár belsejébe. A XIX. század a magyar utazások fellendülésének korszaka. Ez egyrészt szükségszerűen következett a fejlettebb gazdasági-társadalmi viszonyokból, másrészt a megerősödő nemzeti érzésnek, s az ekkoriban feltámadó őshazakeresési vágynak tudható be. Ekkorra a nagy gyarmatosító hatalmak a tengereken túl már felfedeztek szinte minden ismeretlen térséget. Utazóink a tengeri hatalmak figyelmének fókuszából kieső közép- és belső-ázsiai sivatagok és hegyvidékek felé irányítják lépteiket. A szárazföldön is könnyen megközelíthető Ázsia válik az egyéni és expedí- ciós magyar utazások fő területévé. A megszállott őshazakeresők egyike a tibetológia alapjait lefektető Körösi Csorna Sándor, akinek ösztönző hatása a mai napig tart. Az életét kioltó malária akadályozta meg abban, hogy eljusson Kínába, az ujgurok földjére, ahol őshazánkat fellelni vélte. Török eredetünk bebizonyításának szándéka indította vakmerő utazásra Vámbéry Ármint (1832— 1913) is. Mint dervis hatolt be Közép-Ázsia sivatagjainak fanatikus mohamedán államaiba, Bok- harába és Khivába. Bámulatos nyelvtehetségének, hatalmas tudásának és színészi képességeinek köszönhetően élve tért vissza a szenzációs utazásról. Elméletét ugyan nem tudta elfogadtatni, könyveiben mégis örökbecsű értéket tett le a tudomány, különösen a néprajz asztalára. Észak Körösi Csornájának nevezte el Baer orosz tudós Reguly Antalt, akinek Észak-Urálról készített térképe valóságos földrajzi felfedezéssel ért fel. Reguly három keserves évet töltött 1844—46 között Észak-Urálban és Nyugat-Szibériában. A zord éghajlati viszonyok között egészsége annyira megrendült, hogy nyelvrokonaink, a vogulok és Világjáró magyarok Illusztráció Magyar László könyvéből
