Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 3. szám
Azér nem hat mög. Erre osztán az aptyát kieresztötték." (A történetet egy szilaspusztai csordás mondta el a baranyai Kákicson 1934-ben.) Bitskey István kutatásaiból tudjuk, hogy Pázmány Péter prédikációit a klasszikusokból merített példákkal, epikus betétekkel fűszerezte. Római históriára hivatkozva mondja el a raboskodó anyát saját tejével tápláló lány történetét: „Mert, amikor bizonyos vétkéért, egy asszonyt éhei akarnának ölni; és erős őrizet alatt tartván, senkit hozzája nem bocsátanának: sok sírással és kéréssel leánya megnyerő a bíráktúl, hogy "bemöhessen annyához, és leányának ölébe hathassa bádgyatt fejét halála óráján. Bébocsáték, de eléb igen megczirkálák és vizsgá- lák, hogy titkon eledelt bé ne vinne: mind-az-által, módot talála a hálaadó magzat annyának segítésében: mert, mivel nem régen volt gyermeke, és méllyé tellyes volt téjjel, minden nap bémenvén annyához, maga tejével táplálta ötét... Látván a bírák, hogy sokáig él az asszony és csak színét sem változ- tatya: noha a leánya semmi eledelt nem vitt néki: reá kezdőnek vigyázni, mit mívelnek együtt. Láták: tehát a leánya, szokott módgya sze- rént, az anyát szoptattya. Elcsudál- kozván; ezt a ritka, szép és szokatlan dolgot a tanácsnak megjelenték. Annyira gyönyörködék ebben a római tanács, hogy a halálra (tilt asszonynak megkegyelmeze: leányát nagy böcsülettel illeté: sőt a tömlöczöt is elrontatá és helyébe templomot építtete.” Mikes Kelemen ötvenkettedik törökországi levelében így meséli el a történetet: ,,a régi rómaiak idejében a tanács Rómában egy asz- szonyt halálra ítélvén, nem akarta másképpen megöletni, hanem hogy éhen haljon meg. Azért a tömlőében vetették, és semmi ételt, se italt nem adtanak nékie, senki véle nem is beszélhetett, hanem csak éppen a leányát bocsátották hozzája, de aztot is mindenkor jól megvizsgálták, hogy ha nem viszen-é enni az anyjának. A tömlectartó látván, hogy két hét múlva is az asszony csak jó egészséges a tömlöcben, a tanács Caravaggio, 1607 Nicolas Régnier, XVII. sz. eleiben megyen, és ott megjelenti, hogy annyi ideig az asszony étel nélkül is jó egészségben él. A tanács arról, beszélgetvén, parancsolja a tömlectartónak, hogy nagyobb vigyázással légyen, és hogy az asz- szony leányát is jobban megvizsgálja. A tömlectartó ezeket végbenvi- szi, de az asszony ötven nap múlva sem akar meghalni éhen. A tömlectartó azon csudálkozván, gondolkozik magában, hogy miképpen lehet az. Azt végezi el magában, hogy egyszer meglesi a rab asszony leányát, hogy mit csinál, mikor az anyjával vagyon ... Másnap a rab asszony leánya a szokott órában az anyjához menvén, a tömlectartó is a rejtekhelyre megyen, és akkor látja meg, hogy mivel élt annyi ideig a rab asszony, mert mindennap a leánya tejivei élt. A tömlectartó előbeszélvén a tanácsban, hogy miképpen szopta a rab asszony a leányát, és hogy mindennap úgy szoptatta az anyját. A tanács azt csudálván, és nagy dicséretet adván a leánynak, az anyját kibocsáttatja, és jótéteményeiért a város jószágából megajándékozza." A gyermeki szeretet e példája a világirodalomból sem hiányzik. Maupassant Idill című novellájában is hasonló esetet dolgoz fel, ott a bizarr történet egy vasúti kocsiban játszódik le. Steinbeck Érik a gyümölcs című regényének végén is megtalálható ez a motívum. Az éhhalállal küszködő idős gyapotszedőnek nyújtja mellét egy fiatal munkásasszony. A téma a képzőművészetben is népszerűvé vált. Már az ókori mesterek is több ízben feldolgozták, később a reneszánsz, majd különösen a barokk festészet kedvelt témája lett, így többek között Caravaggio és Rubens is feldolgozta a jelenetet. De a szobrászat sem feledkezett meg e motívumról: ennek ragyogó példája az a XVIII, századi ismeretlen olasz mes. tértől származó mészkőszobor, amely Budapesten, a Magyar Építőművészek Szövetsége székházának udvarán látható. . századi olasz mester PAPP ZOLTÁN
