Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 3. szám
A késő reneszánsz, illetve a barokk korában a művészek gyakran fordulnak a görög-római klasszikusokhoz, és onnan merítettek meglepő, újszerű témákat. Ha egy barokk festmény tartalmát illetően bizonytalanságban vagyunk, leginkább három kútfőtől érdemes tanácsot kérni: a Bibliától, Ovidiustól és Valerius Maximustól. Ez utóbbi szerző munkája, a Factorum ac dictorum memorabilium libri IX (Emlékezetes tetteknek és mondásoknak kilenc könyve) i. sz. 31-ben látott napvilágot. A Tiberius császárnak ajánlott gyűjtemény célja az volt, hogy történeti példákat kínáljon a szónokoknak és a szónokiskolák hallgatóinak. A könyv valóságos tárháza az olyan témáknak, melyek érzéki, drámai jellegükkel beleillettek a barokk ízlés szellemébe. A kimeríthetetlen távlatokat kereső XVII. század ikonográfiája itt találta meg azt a Hispániától Indiáig terjedő forrásvidéket, amely az ókor kezdetéig nyúlik vissza. Valerius Maximus e könyvében a lelki élet különféle jelenségei, főleg az erények és bűnök alapján csoportosítja az anyagot az egyes fejezetekben. A sok téma egyike az úgynevezett Caritas Romana, azaz Cimon és Pero, egy apa és leánya története. E szerint egy éhhalálra ítélt embert szigorú őrizet alatt börtönbe zártak, s ták, hogy a leány, akinek éppen az idő tájt született gyermeke, az apját szoptatja. A szeretet e szép példáján a bírák meghatódtak, s az embernek megkegyelmeztek. A gyermeki önfeláldozás emlékére Rómában templomot emeltek. A témát a magyar folklórban is megtaláljuk. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok című munkájában olvasható egy ide vonatkozó találós mese: „Eccör egy embört ezártak. Nem attak nekije önni, még se hat mög. Tűnőttek ezön az urak, hogy hugyan lőhet a, de nem tuttak rágyünni. Eccör bemegy hozzájuk az embörnek a lánya, oszt kéri ükét, hogy eresszék ki az aptyát. Azok asszondik: —Ha tucc ollant mondani, amit mink nem tudunk kitalálni, akkor a te apádat kieresszük! Aszondi rá a lány: — Máj mondok én! Hát mongyák mög kigyelmetök, mi jez: Kinek vótam lánya, az énnéköm fijam. Sirat en- göm az én fijam, édesanyám ura! Az urak három napig gondukottak rajta, de akkor se tutták kitalálni. Akkor a lány elüát, oszt mögmagya- rázta: — Én szoptatós vagyok, még megikhó nem gyüttem, a vasrácson körösztű szoptattam az apámat. Simon Vouet, XVII. sz. Jean-Jacques Bachelier, XVIII. sz. CIMON ÉS PERO éjjel-nappal vigyáztak arra, nehogy valaki ételt adjon neki. Csak leányának engedték meg, hogy naponta meglátogassa, de ételt ő sem vihetett be. Az őrök üres kézzel, öltözetét is megvizsgálva engedték az apjához. Az apán hosszú idő után sem mutatkoztak a kimerültség, az éhezés jelei. Egy alkalommal az őrök meglesték, s megdöbbenve látIsmeretlen velencei festő, XVII. sz.
