Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 1. szám
Selyem kising a század elejéről Horgolt rékli a század elejéről A terhes asszony a szülés előtt előkészítette a baba kelengyéjét, melyet az első világháború előtt maguk varrtak az asszonyok. A kelengye darabjai: kising, rékli (vagy lék- li), fejkötő (fékötő), különböző pelenkák, kisdunna, dunnahaj, valamint a köldökruha, a törülő és fürdetőruhák A módosabbak szebb, dúsabb díszítéssel ünnepi ruhát is készítettek. A szegényebb családoknál a testvérek egymástól örökölték a ruhaféléket. A kising kerek nyakkivágású, korccal ellátott, hátul hasított egyenes ujjú ruhadarab volt. Gallérja lehetett ,,két kis högyös", amelyet kihímeztek vagy készen kapható „caklit” varrtak hozzá, esetleg elöl körbe futó, egybe szabott gallért tettek rá. A kising ujját a gallérhoz hasonló díszítéssel látták el. A kisbaba fejére fejkötőt vagy féketőt tettek. Ünnepi alkalmakkor adták rá a gyerekre a díszesebb fejkötőt, ezt vagy elöl díszítette fodor, vagy a fejtetőn végighúzódó szalagot kötötték csokorba mindkét fülnél. A legszegényebbek gyakran úgy jutottak pelenkához, hogy az asszony otthon „lehasígatott ruhákat", ing hátát, gatyaszárat, alsószoknyát. Régen erősen megszorították a gyermeken a pelenkát, mert azt tartották, hogy így nem lesz görbe, azaz karikás lábú. Ez a pelenkázási mód valószínűleg a múlt század végén még szokásos fáslizás mérsékeltebb változata volt. A gyermeket nyolc-kilenc hónapos koráig pólyázták. Pólyázásra négyszögletes kisdunnát használtak. A rávaló ünneplős kisdunnahaj fehér színű, lekerekített sarkánál két-három sor csipke- vagy slingeit díszítéssel. Hétköznap fiúnak kék, lánynak rózsaszín kockás hajat is használtak. Pólyázáskor a gyereket úgy helyezték a dunnára, hogy a feje a díszített részre kerüljön. A kisdunna sarkait visszahajtották, és a körülbelül két és fél méter hosszú dunnakötővel körültekerték úgy, hogy a gyerek keze is le volt kötve. Babakocsi vesszőből Ez a pólyázási mód sokáig fönnmaradt. Amíg az anya gyermekágyban feküdt, az újszülött helye mellette volt, azután került a „kerekajjú tek- nőbe”, bölcsőbe vagy babakocsiba. Egy-egy bölcső több nemzedéket is kiszolgált. A festett bútorok divatja idején a bölcsőt is virágos, jellegzetes makói motívumokkal díszítették, majd a századfordulótól egyszerűbb lett, egyszínűre festették. A bölcső helye az édesanya ágya előtt, illetve a kemence és az ágy közötti részen volt. A bölcső gombjába, a rácsához sokszor madzagot erősítettek, amit éjjel az anya a lábára kötött, szükség esetén így ringatta nyűgös csecsemőjét. Általában egyéves koráig szoptatták a gyermeket. A szoptatás időtartamát nagymértékben befolyásol ta az a hiedelem, mely szerint amíg szoptat az anya, nem esik teherbe. Azt tartották az öregek, ha valaki rendesen szoptat, nem apad el a tej. „Ezelőtt másképp vét, nem féltötte a nép a szépségit” — mondják az idős asszonyok. Ha a szoptatás idején begyulladt az anya melle, általában vizes ruhát rakott rá Másfajta gyógymód a fokhagymaszárral, vöröshagymával, szappanos kovász- szál való borogatás. A vöröshagymát megsütötték vagy megforrósí- tották, leveleire bontották, és a szép részét ráborították a beteg mellre. A szappanos kovászt is langyosan használták. Langyos lisztbe szappant reszeltek, összekeverték egy kis vízzel, és ruhában rákötötték a beteg részre. Amikor az anya úgy dönt, hogy abbahagyja a szoptatást, nem eszik tejtápláló ételeket. Az elválasztás egyik módja az volt, hogy elvitték a gyereket az anya közeléből, s így ne jusson eszébe a tej. Más esetekben az asszonyok epével, sós vízzel kenték be a mellüket, hogy a gyerek ne kívánja tovább a tejet. MARKOS GYÖNGYI 11
