Múzsák - Múzeumi Magazin 1988 (Budapest, 1988)
1988 / 2. szám
Megvetem az írókat „Kérem, szerkesztő úr, én nem akarok író lenni, mert én megvetem az írókat” — mondta egy utólag magát nevetségesnek tekintő fiatalember a Nyugat arculatát döntően meghatározó Osvát Ernőnek, bemutatkozó látogatásán. Aztán így folytatta: „Az írók és költők semmittevők ... Én csak azokat az embereket becsülöm, akik valamely kézzelfoghatóan hasznos dolgot hoznak létre. Gazdasági javakat, tetszik tudni. Például házat építenek, szóval termelnek valamit.” Osvát megkérdezte: „Szóval nem tudja, mi akar lenni. Akkor végre is mit tud?” „Gondolkodni tudok, akarok és szeretek. Filozófus akarok lenni" — válaszolta a fiatalember: Füst Milán. Életműve a bizonyíték: nem holmi ifjúi önhittség mondatta vele ezeket a szavakat. Életének, művészetének átfogó és legmélyebb szenvedélye a gondolkodás, olykor a tűnődés volt. Versei, novellái, regényei, drámái, tanulmányai, esztétikája és töredékességében is monumentális naplója támasztják alá ezt a szenvedélyt, s ez a forrása életműve oly megragadóan szubjektív belső egységének. Füst Milán azonban művész volt, s bölcseleté is így értelmezhető igazán. Gondolatrendszerének központi kérdése az elmúlás, a halál. A kétségbeesésig gyötrel- mes számára, hogy a halál után elenyészik a végtelenre nyitott emberi tudat, amelyben a világegyetem tükröződik, amely végeredményben megduplázza a teremtést. Az egyén pusztulásában ezért kozmikus pusztulást érez. Mindenekelőtt ez a fel nem dolgozható élmény készteti arra, hogy írjon. Felismeri, hogy a művészet az egyetlen esély a teljesség, a benne élő univerzum hiteles felmutatására. A műalkotás ilyen értelemben teremtés, egyszeri és megismételhetetlen csoda. Mércéje így csak a tökéletesség lehet. Innen származik Füst Milán kérlelhetetlen szenvedélye a formai és szellemi tökély iránt, de ez a meghatározója a különc alakjáról, néha kíméletlen gonoszkodásáról szóló történeteknek is. Füst Milán nemcsak önmagától, hanem mindenkitől az emberi mértéken felüli tökéletességet várta el. Mivel ezt dédelgetett művein kívül nemigen találta, szüntelenül csalódott, kesergett, sajnálta a világot és önmagát. És mert Füst mindenekelőtt gondolkodó akart lenni, ideái világát megközelíthetetlenül elzárta a köznapok valóságától. Ez az elmélet szintjén olyan felülmúlhatatlanul toleráns ember a mindennapok legcsekélyebb tökéletlenségétől is éktelen haragra tudott gerjedni. A szeszélyes, paradoxonokban szívesen gondolkodó Füst Milán meg is fogalmazta e magatartás hátterét: „a tökéletlenekre haragudtam, a tökéletesektől viszont idegenkedtem.” Toleráns így csak annyira volt, mint az olyan ember, aki a szabadságot mindennél előbbre valónak tartja. Persze a toleranciát saját maga számára is megkövetelte, miközben olyan következetes módon ragaszkodott a szabadság eszméjéhez, hogy bizonyos mértékig még a mások sérelmére történő önmegvalósítást is el tudta fogadni. Hiszen élet csak egy adatik meg az embernek, és az is olyan rövid, hogy mindent bele kell sűríteni. Ezért vallja még egyik utolsó írásában is olyan fontosnak a szenvedélyhez és indulathoz való jogot. Ha „igyekszünk szenvedélyeinket elhallgattatni magunkban, akkor ez nagy kárára lesz művészeteinknek is. De ugyanez a valóságban is erős nyomokat hagyna — én például egyes eszük szerint élő, nagyon okos embereket is nemcsak szárazoknak, éltető nedű nélkül valóknak szoktam jellemezni, hanem még azt is szoktam mondani róluk, hogy olyan emberek, akikben egy szemernyi művészet sincs. Mármost tessék elképzelni egy olyan világot, amelyben mindenki ilyen. El kellene menekülni az ilyen világból.” Füst Milán nemcsak okos volt, mint ahogy Osvátnak jellemezte magát, hanem bölcs is, amilyenné válni szeretett volna, s azzal is tisztában volt, hogy „ha a józan ész helyébe mindenkor a szenvedély lépne, az megintcsak elviselhetetlen volna, mintha örök forróságra volna kárhoztatva az ember.” „Semmi sincs egészen úgy” — hirdette, mert ha nézőpontok sokaságából igazolódik is be egy állítás igazsága, még mindig található olyan szempont, ami az előzőekre rácáfol. A tökéletesség iránti szenvedély ezért nem tette gondolatvilágát engesztelhetetlenné, nem ítélkezett, de nem is vált a dolgok viszonylagosságának hirdetőjévé. Szenvedélyesen szerette az életet, s gondolatiságában mindig szerelmes áhítattal közeledett hozzá. írásainak alakjai sejtelmesen elvont világban mozognak, amelyet nem jellemez a kor, az idő. Talán nincs nála eseménytelenebb és életrajzi adatokkal ennyire nem jellemezhető életű alkotó egész irodalomtörténetünkben. Az emberi lét kérdéseit a maguk egyetemes érvényű elvontságában vizsgálta, a valóságot időtlenné stilizálta, miután azt a szellemi-érzelmi autonómiát, amit az ember legszebb lehetőségének tartott, nem találta meg a maga korában. De olyan történelmi kor is elképzelhetetlen, melyben Füst Milán megtalálhatta volna az önmegvalósítás és a személyes részvétel esélyeit. „Az emberi lélek, nem tudni mely oknál fogva, _alig is képes felfogni, elfogadni, megérteni a világ végességét, minthogy eredendően más igényt hord magában” — írta, vagyis nem az egyéni, hanem az emberi lét paradoxona foglalkoztatta elsősorban. Kifogyhatatlan szomorúság árad írásaiból, a létezés számára megmagyarázhatatlanul tragikus. Ebben az éjszakai sötétségben valahol mégis mindig előtűnik valami opálos fényű ragyogás, mely akkor is reményt ad az ezerszer csalódottnak, ha tudja, hogy minden hiába. Az élet minden tragikuma ellenére a legjobb és legrosszabb egyszerre, mert egyetlen és nincs helyette más, vagyis nem tragikum és idill áll egymással szemben, hanem a tragikum és a semmi. „Lelkünk örökkévalóságát reméljük... Hetvenéves korában 30
