Múzsák - Múzeumi Magazin 1988 (Budapest, 1988)
1988 / 2. szám
Mily balga, gyatra, emberi kitalálás ... Ha ugyanezt a kutyákról hallanék: nevetnénk!" — tűnődik, de azt is tudja, hogy ezt a villanásnyi, esendő életet mégsem lehet meg nem történtté tenni. Ha „én a végtelenség része vagyok, akkor megvan bennem a végességem mellett a végtelenségem is" — írja, ez azt is bizonyítja, hogy „akkor nem hiába élünk, mert a halállal mégsem múlik el minden bennünk.” Bármennyire is átstilizált, a konkrét élethelyzeteket elleplező művészi modell is Füst Miláné, nem nehéz elhelyezni a kor nagy áramlatai között. Mindenekelőtt azért, mert a Füst Milán-mítosznál talán nincs is erősebben akart írói mítosz századunk irodalmában. És ez főként a menekülés, a rejtekezés kényszeréből bontakozott ki. De ha arra gondolunk, hogy az európai humanista szellem Thomas Manntól Camus-ig milyen példáját adta az írói moralitásnak, hogy a Füst Milánnál oly meghatározó esztétizmus és a halálélmény milyen meghatározó a Nyugat alkotóinak életművében Ba- bitstól Kosztolányiig kisebb-nagyobb mértékben szinte mindenkinek, akkor Füst Milán szellemi magányosságának költött jellege rögtön szembeötlik. Mert más az egyén és más egy szellemiség különállása és megint más egy átfogó szellemi-művészi folyamat egészéhez való kötődés. Füst Milán célkitűzése az volt, hogy korától elszakadva, eloldja magát minden esetlegességtől, történelmi, társadalmi folyamattól. Bár e vállalkozás lehetetlen, mégsem holmi elvakultságból fakadó képtelenség. Kívülről nézve akár a művész drámai vétségének is tűnhet ez. Valójában azonban Füst Milánnak is megvolt a maga saját üdvtana, s belső törvényei szerint a korból való kiszakadás képtelen vállalkozása éppen a legelemibb fölismerés. Aki küzdőképtelen s mégis meg van verve ambícióval, az egy másik világba menekül, olyanba, ahol más módon is boldogulhat, — nyílt küzdelem nélkül. Rendesen a művészet világa ez." — fogalmazza meg sorsa képletét. Az általa teremtett világban, művészetében a mindennapok törvényeinél magasabb rendű, átfogóbb érvényű törvények, eszmények a meghatározók. „Ami művészet, — az zárt egység! — ... időben is, térben is a végetlenbe fut bele.” — mondja. A mű szorosan összefügg egy sajátos személyiség- modell kialakításával, a megfelelő szerep megtalálásáért vívott harccal. Szubjektumában a szeretet és biztonságérzet nélkül felnőtt ember bizonytalansága, a saját veszteségeit fia által bepótoltatni vágyó anya becsvágya, mártíromsága által ráerőszakolt terhekkel való vívódás is mindig jelen van. A betegség mítosza a felnőtt figyelmét, gyöngédségét önmagára terelni akaró gyermek jellegzetes magatartásából nőtt ki, amelyből aztán egyenesen az öregség kultusza, mint már jellegzetesen több értelmű modell alakult ki. A betegség, öregség egyaránt a halál előkészítő stádiumai, mely pedig az életmű egyik központi problémája. Ez a koravén ifjú, akiből a felnőttkort átugorva lett bölcs öregember, élete végéig az anyjával együtt végigkínlódott gyermekkor hatása alatt megmaradt gyermeknek, a szeretett-félt mártír és csak a mártírságot normának tekintő anya minden örömet bűntudattal fogadó és ezért inkább elutasító gyermekének. De különös módon jelennek meg hősei is a művekben. Füst realitásfogalma mindig változik: hősei kezdetben periférikus, már-már marginális emberek. Személyiségükben az író realizmuseszményének megfelelően sok az igazi emberi történéseket bár esetlegesen, de a lényeget néhol mégis elfedő mértékben jelenlévő külső, társadalmi elem. Később azonban a társadalmi hierarchiában magasabban álló hősöket választ, mert az általa fontosnak ítélt kérdéseket a maguk tisztaságában akarja vizsgálni. A Boldogtalanok nyomdászsegédjét, munkáslányait így követi aztán a költő, Catullus és a király, IV. Henrik. A szereplőválasztásban persze ott vannak az elrejtett személyes vágyak is, vagyis az, hogy Füst Milán nemcsak íróként, hanem esendő emberként is hiszi, hogy a gazdagság, tekintély, hatalom az emberi lehetőségeket a szabadság irányába tágítja, s mindaz az emberi-művészi sikertelenség, ami oly soká kísérte pályáját, ezért is fájhat neki annyira. Hiába a kései elégtétel: amit az élet sikerben, elismerésben elmulasztott megadni neki fiatalabb éveiben, azt már nem tudja jóvátenni senki és semmi. „Hol vannak már azok, akik fiatalkoromban annyira kételkedtek bennem? és akiknek mai csodálkozása volna az igazi elégtétel számomra? Már mind halottak." S mindenekelőtt anyjának szeretett volna bizonyítani: „ha most látta volna, hogy az ünneplő közönség előtt mint hajlongok páholyomban, és ezt most ő elmesélhetné a szomszédasszonyoknak, és azt mondaná nekik: — Látta volna csak az én fiamat... — Ez volna az én igazi elégtételem." A dolgok visszafordíthatatlanságát korán felismerve, Füst Milán a világ megválthatatlanságát és megváltoztathatatlan- ságát egyaránt elfogadja és vallja. „Változtatnod nem lehet" — hirdeti köteteimével, de ez nem csupán annyit jelent, hogy az ember kiszolgáltatott, hanem azt is, hogy a hűség hatalma is határtalan. A filozofikus, az eszmét kereső és szolgáló író mégsem csak az eszmények világában élt: végigkövette századunk történelmét, szerelmese volt az anyagoknak, a tárgyak szépségének, mert az eszményt a megvalósult alkotásokban, a valóságban tudta tanulmányozni a legközvetlenebbül. „Mert lehet-e hívebben szolgálni az Istenséget, mint az örökös elmélyedéssel, van-e odaadóbb szolgálat, mint az, mikor az ember a Teremtés művét figyeli szűnni nem akaró szomjúsággal, s odaáldozva ennek minden idejét, de minden boldogulását is?" — kérdezi. Egész lényét áthatja ez a világszerelem, ami egy bizonyos világhoz, a természet és a sors által számára kijelölt helyen születés által megismert világhoz köti. Ezért ír magyarul, és ezért tartja képtelenségnek, hogy a világ bármely más táján keresse boldogulását: „Itt éltem, itt is akarok meghalni, mert ez a hazám." Aligha akad ennél szemérmesebb és igazabb vallomás a hazáról: „A hazaszeretet nem valami homályosság bennünk, hanem a legeklatánsabb tény mindenkinek a szívében, már annálfogva is, mert hisz mindenki született és nevelkedett valahol, s a gyermekkori élmények nemcsak egyesekben mutatják meg nagy hatalmukat, hanem mindenkiben ... a hazaszeretet tehát nem egyes vitézkötéses és pántlikás gárdák különös privilégiuma, hanem mindenfajta népnek közös kincse és közös fájdalma ezen az óriási világon ... kérdezzük meg az eszkimótól, hogy jól érzi-e magát a délszaki övezetekben?” GRÓH GÁSPÁR Füst Milán és felesége 31
