Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)
1987 / 2. szám
Tanulmány a Pietához Tanulmány a Madonna és a gyermekhez Andrea del Sartót (1486—1530), az olasz reneszánsz nagy mestereinek egyikét, Firenzében a kolorizmus legjelentősebb művészeként értékelték. Firenzében, a világ képzőművészetének akkori fővárosában csodagyermekként tartották számon. Születésének 500. évfordulója Firenzében újra az érdeklődés középpontjába állította. A Pitti Palotában mutatják be életművének eddigi legteljesebb gyűjteményét. Firenze őrzi murális főművét is: a Santissima Annunziata előcsarnokában Filippo Benizzi, a szerviták egyik szent alapítójának tiszteletére festett hat freskóját és a Chi- ostro dello Scalzo („a mezítlábas szerzetesek”) kolostorudvarában Keresztelő Szent János életét bemutató tizennégy falfestményét. Andrea del Sarto életének nagy visszatetszést keltő mozzanata volt házassága. Ahogy Giorgio Vasari megállapította: e nagy művésznek csak egyetlen, de nagy hibája volt — a felesége. 1516-ban ugyanis nőül vette a szép és fiatal özvegyet, Lucrezia di Baccio del Fedét. Vasari szerint ez a hibás döntés megpecsételte sorsát: „élete hátralévő részében erején felül kellett dolgoznia, és sokkal több baj szakadt a nyakába, mint azelőtt". Ma már nehezen érthető Vasari és feltehetően a kortársak Sarto házasságát elítélő véleménye. A reneszánsz nagy képzőművészei közül azonban sokan, így Fra Angelico, Fra Bartolomeo, Botticelli, Brunelleschi, Caravaggio, Cas- tagno, Cellini, Donatello, Masaccio, Michelangelo, Leonardo da Vinci, Raffaello, Rosso és mások agglegények voltak. A szerzetes festők, így Angelico és Bartolomeo esetében ez a cölibátus természetes következménye volt. A festészet, legalábbis Itáliában, elsősorban az egyház mecenatúrájából született. így követőik, különösen az olyan megszállott művészek, mint Michelangelo, természetesnek tartották a nőtlenséget, a családi életet pedig össze nem egyeztethetőnek hivatásukkal. A nőtlenség tehát Andrea del Sarto korában jellemző volt az elhivatott művészekre, s ő ezt a „szokást" rúgta fel. S még azzal „tetézte" hibáját, hogy nagyon szerethette feleségét. Erre utal a következő tény: 1518-ban elfogadta a francia király, I. Ferenc igen kedvező meghívását az udvari festői állásra. Rövid időn belül azonban otthagyta Franciaországot. Az uralkodó meg is sértődött, mondván, hogyan lehet egy feleséget jobban szeretni, mint egy fenséges uralkodót.. Meggyőző bizonyítéka hitvesi szeretetének, hogy szinte minden képén — általában Szűz Mária alakjában — felismerhetők felesége vonásai. Ez magyarázza képei nőalakjainak feltűnő hasonlóságát. Mindez azzal is járt, hogy barátai és kollégái számára sokkal kevesebb ideje maradt. Vásárit ez különösen bánthatta, hiszen tanítványként, őszinte tisztelettel csüngött mesterén, aki ezt vi- szonzatlanul hagyta. Vasari és mások ezért Luc- reziát okolták. Flázasságuk különben gyermektelen maradt. Lucreziának korábbi házasságából származó leányát azonban valószínűleg nagyon szerette, hiszen több képén meg is festette. Sarto felesége állítólag gőgös és ravasz, erős akaratú és hirtelen haragú volt. Mindezek magyarázhatják, hogy Vasari és nyomában a művészettörténészek miért tartották Sarto házasságát kedvezőtlennek pályája alakulására. Andrea del Sarto születésének 500. évfordulóján, az azóta felgyülemlett életrajzi és művészettörténeti adatok tükrében sokan újraértékelték e nagy mester életművét, és szükségesnek tartották a feleség kedvezőtlen megítélésének cáfolatát is. Nem igaz, hogy Sarto pályája a házasság után válságba került. Művészete ezt követően is töretlenül fejlődött, sőt ezután érett a reneszánsz egyik legnagyobb festőjévé. Korábbi barátaival és tanítványaival sem szakította meg a kapcsolatot, élete végéig együtt dolgozott velük. Sarto 1530. szeptember 28-án 44 éves korában himlőben halt meg, de özvegye még csaknem 40 évig élt. S a még szépnek mondott Lucrezia nem házasodott meg újra, hanem férje emlékének élt. CZEIZEL ENDRE __________________________________________________________A 4
