Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)
1987 / 4. szám
csücskén, közel a Jó Reménység fokához szerelt fel egy obszervatóriumot, hogy megfigyelje és katalogizálja a déli égboltozat csillagait. A tudományos világ izgatottan várta a híradásokat az új észleletekről, amikor 1835 elején bombaként robbant a szenzáció: Herschel segéde és mostohatestvére, A. Grand izgalmas közleményben számolt be arról a felmérhetetlen jelentőségű tényről, hogy kiterjedt erdőségeket, dús növényzetet, nyüzsgő faunát, sőt magasabbrendű élőlényeket láttak a Holdon. Az érzékletesen színes beszámoló úgy írja le a fantasztikus színekben pompázó tájat, a gyönyörű ásványokat és meghökkentő értelmes lényeket, mintha alacsonyan suhanó léghajóból látná. Csodavilág tárul fel az olvasók előtt, rejtélyekkel és bizarr alakzatokkal, felidézve planétánk kies vidékeit, egészében mégis az idegenség és egzotikum különös hangulatát árasztva. A Rajzolatok a társasélet és divatvilágból 1836 márciusi száma már 24 láb átmérőjű, 42 ezerszeres nagyítású lencséről ír, mellyel tűzhányó-kitörést, felszíni termésaranyat és értelmes lényt, a verpertilio hóménak nevezett majomszerú lényt figyeltek meg égi kísérőnkön: „kb. 4 láb magasak, az arcot kivéve rövid, sima, rézszínű szőrrel voltak födezve. Szárnyaik vékony, rugalmas bőrbül állottak szór nélkül s midőn mentek, vállaktul lábikrájukig hátul összegöngyölték azokat. Arcuk, sárgás hússzínú, valamivel nemesebb vala, mint az Orang-Utangé, legalább nyíltabbnak és okosabbnak látszott. Szájuk igen előre állott: azonban emberi ajakkal ellátva, állukon sűrű szakáll függött. Hajuk még sötétebb volt, mint egyéb szőrük, sűrűn fürtözve s két különös félkörben fekvék az előfej (?) vakszemein. Lábaik igen vékonyaknak látszottak s nagyon előnyúló sarkuk vala. E szárnyas emberek mozgásai igen szenvedélyesek és erőteljesek valának: ezt a vizsgálók beszélgetésre és értelemre magyarázhatónak vélték, bárha következő hónapban a szivárványtó partjain még sokkal tehetségesebb teremtményeket födeztek föl.” A holdlakók némely furcsa és számunkra szokatlan mulatságára céloz a szerző, sőt leír egy száz láb magas aranytemplomot is. A csillagokból jött pikkelyes testű, zöld bőrű, pók- és polipszabású szörnyetegek századunk negyvenes-ötvenes éveiben árasztották el a világ szépirodalmi termésének ponyvahányadát. Ezekben a giccs-fércművekben a rettenthetetlen hősök, a „Jó Ügy Lovagjai” irtózatos küzdelemben miszlikbe aprítják a szörnyeket, hogy megmentsék a csodaszép szőke lányt, aki kacérrá tépázott kisestélyiben, de amúgy sértetlenül kerül ki a szadista csillagközi haramiák karmai közül. Nyilvánvaló, hogy a legkisebb királyfi és az elrabolt tündérlány, no meg a hétfejű sárkány meséje támadt új életre a kozmikus díszletek között. A lektűrön kívül azonban tudós értekezések sora is foglalkozik a földön kívüli civilizációk kérdésével, a Nagy Találkozás esélyeit és a két világ kapcsolatának következményeit latolgatva. A téma nem új, Lukianosz, Kepler, Huygens, Kant, Wilkins, Godwin, Flammarion és még sokan elmélkedtek a földön kívül létezhető világokról, ám a magyar előzmények alig ismertek. Pedig a múlt század honi kalendáriumai, megbámult „hírmondói”, a társasági lapok, folyóiratok, divatlapok számtalan meghökkentő irományt rejtenek. Ki gondolná, hogy már ükapáink is idegen civilizációkról disputáltak? Pedig több, mint harminc múlt századi és félszáznál is több negyvennyolcvanéves tanulmány, disputa, értekezés és újsághír foglalkozik a témával. (A Múzsák Kiadónál megjelenő kötet ezekből ad válogatást.) A XIX. század egyik legszellemesebb tudományos átejtése, ha közvetetten is Sir John Frederick William Herschel (1792—1871) nevéhez fűződik. A nagytekintélyű autodidakta csillagász, William Herschel (1738—1822) fia 1834-ben Afrika déli Schröter ilyen rovarokat képzelt a Holdra KALH4TATLAI HOLDLAKÓK
