Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)
1987 / 4. szám
J. Tengler osztrák grafikus „holdlakója”, 1930 Napfogyatkozás a Holdon, Képes Családi Lapok, 1889 A szenzációs márciusi közlést augusztusig néma hallgatás követte, ekkor azonban két értekezés is megjelent. Az első, bár nem zárja ki a holdlakók létezését, megalapozott tudományos ismereteket közöl az égitestről, a második viszont már három holdon élő fajt különböztet meg. A hódszerű lényekhez és a már említett verpertilio homóhoz egy harmadik faj csatlakozik, mégpedig a Selenita, mely „ritkán nagyobb két lábnál s nyolc hüvelyknél. Karcsú nyúlánk teste, erős kinézése s vállain erős szárnyak vannak, melyek kötelékeik és tolláik által a strucc szárnyaira emlékeztetnek: a nőnek még hosz- szabb szárnyai vannak, mint a hímnek. Mind a ketten ragadozó madarakként lebegnek a levegőben, s a víz felett is fenn tudják magukat tartani, melynek fölszínén hihetetlen sebességgel haladnak. Csudálatos ellentétben áll a selenita bőrének tündöklő fehérsége a sötét szemekhöz és a fekete hajhoz, mely a legnagyobb bőséggel foly le vállakon." A verpertiliókról kiderül, hogy kannibálok, a seleniták viszont arisztokraták, igaz, vérük nem kék, hanem ragyogó fehér. Hiába, a társadalmi előítéletek a kozmoszt benépesítő képzeletet sem kímélik. A világra szóló „felfedezésről” több magyar újság, köztük a Nemzeti Társalkodó is terjedelmes közleményben számolt be, és a kalendáriumokban is feltűntek a fantasztikus képek, mint például a Magyar Házi-Barátban, s ezekben fenntartás nélküli hit keveredik a kritikai szkepticizmussal. „A holdbéli felfedezésről tett mese bejárta egész Európát s minden tudós férfi hozzászólt" — írja az egyik lap. Kétségtelen, hogy Herschel tekintélyén kívül a már-már irodalmi Gruithuisen „erődítménye" a Holdon babérokra törő érzékletes és szemléletes ábrázolás is megragadta a szakemberek fantáziáját, komoly tudósok lelkendező értekezésekben méltatták a bámulatos „felfedezéseket”, távcsövek tucatjai fordultak éjszakánként égi kísérőnk felé, hogy kifürkésszék a varázslatos égi birodalmat. A laikus közönség és a hozzáértő asztronómusok felfokozott érdeklődése azonban hamarosan csillapodott: a vulkánokkal és gyúrűshegységekkel, szakadékokkal és fensíkokkal sűrűn telehintett égitestkép sok érdekességet mutat, de bioszférát aligha. Hamarosan Herschel cáfolata is megérkezett, aki valódi levelében már tényleges csillagászati híreket adott közre, de ezekben nyoma sincs bíborszínű tengereknek és lila jávorszarvasoknak. Évek múlva derült ki, hogy minden bizonnyal egy Locke nevű, dús fantáziával megáldott újságíró műve a „felfedezés”, aki így törekedett lapja példányszámának emelésére. A történetből ily módon tudomány- és művelődéstörténeti érdekesség lett, egyetlen szempontból azonban kétségkívül úttörő jelentőségű. A modern, racionális fantasztikum első darabjainak ihletőjévé vált, erőteljes inspirációt adott az íróknak, s évtizedekkel előzte meg Verne „tudományos regényeit”. Hazánkban Ney Ferenc e híradások kapcsán írta meg remek holdutazás-kisregényét, a reformkori szatirikus-fantasztikus próza gyöngyszemét Utazás a Holdba címmel 1836-ban, közel három évtizeddel Verne előtt. A múlt század folyamán ezek után tucatjával kerülnek az olvasók kezébe hasonló magyar spekulációk és fantazmagóriák, vad ötletek és délibábos hipotézisek. URBAN LÁSZLÓ 27
