Múzsák - Múzeumi Magazin 1986 (Budapest, 1986)
1986 / 1. szám
Cursus Publicus A hírközlés egyik ősi módjáról, amikor egymásnak kiáltó emberek alkottak hírláncot, Arany János így ír a Csaba trilógia III. részében: „Mint hancsik a mezőben, áll egy-egy híradó, / Amennyire kiáltás ereje hallható, / És mint kakas, szomszédját ébresztve a falun, / Adá tovább a jelszót egymás között a hun.” Arany forrása egy történeti alappal bíró néphagyomány és a Turóczi-krónika: „Attila király ... azt akarta, hogy a világ eseményeiről értesüljön, s az összes részeken, ahol érdekei megkívánták, őrszemeket... állított fel. Ez állomások mindegyikének a jelentésben jártas emberei ... olyan távolságra voltak összefüggően elhelyezve és felállítva, hogy míg az egyik a királynak tudomására leadandó híreket az ót pontosan meghalló szomszédjának kiáltotta, az ismét a hozzá legközelebb állónak adta tovább." Az Arany János leírta továbbkiáltó „posta” elöményeit azonban a még régebbi korokból is felidézhetjük. A szicíliai Diodorosz említi például a sok leigázott népet egyesítő perzsa birodalom királya, Kürosz (i. e. 558—529) „füleit”. Erős hangú emberek voltak ezek. Egymástól hallótávolságra épített tornyokban helyezkedtek el, s egymásnak továbbkiáltva, egy nap alatt 30 napi utazás távolságára tudtak üzeneteket, híreket, utasításokat, parancsokat továbbítani. Az általuk alkotott hírláncot Kürosz valójában már elődeitől örökölte, s nem tarthatta különösen megbízhatónak, mert idővel küldöncökkel, lovasfutárokkal váltotta föl. Ők már leveleket vittek, s ezzel elődei lettek minden levéltovábbító postának, postásnak. I. e. 480-ban Xerxész mégis újraszervezte a kiáltó postát, mely Perzsiától egészen Görögországig vezetett. Más szerzők más hírközlő módokat említenek. Aiszkhülosz, Hérodotosz, Thuküdidész, Arisztotelész, Polübiosz, Julius Caesar, Livius, az idősebb Plinius, Frontinius és mások művei a távjelzés légkülönbfélébb módozataira utalnak. Tűztávjelző állomásokról, fáklyákkal jelző egyes emberekről, s gyakran fáklyás jeladásról, tűzőrtornyokról tesznek említést. Polübiosz részletesen leírja egy fáklyás távjelző működését, de ismert olyan szerző: Aineiasz, aki maga is készített távjelző eszközt. A legelső távjelzőnek minden bizonnyal a magasabb dombokon, hegyeken megrakott tüzeket tekinthetjük, melyek az esetek nagy többségében háborús cselekményeket jeleztek. Minden jelnek előre megállapított, bizonyos eseményre utaló értelme volt, és akkor alkalmazták, ha a várt esemény valóban bekövetkezett. Előre megbeszélt módon, magas hegyeken megrakott tűzjelek által értesült a trójai győzelemről Klütaimnésztra is néhány órán belül, hatszáz kilométer távolságból. Hasonló, előzetes megállapodásra, KIÁLTOK ÉS fáklyával végrehajtott tűzjelzésről „tudósít” a Danaosz legenda. Hüpermnesztra, az egyetlen Danaosz-lány, aki nővéreivel ellentétben nem tette el láb alól a férjét: Lünkeuszt, fáklyával jelezte neki, hogy elkerülte apja büntetését, s nem kell, mint testvéreinek, az idők végezetéig lyukas hordóba vizet hordania. A perzsák, az egyiptomiak, a föníciaiak szintén alkalmaztak füst- és tűzjelzéseket. Nem valószínű, hogy felhasználásukat egymástól vették volna át, mert az ötlet eléggé kézenfekvő volt. Más eszközök — mint zászló, vitorla — is szerepelnek az ókori távjelzés kelléktárában. Aigeusz nem tudva a jövőt, látja-e még fiát, ősz hajára földet hintett, gyors hajóra fekete vitorlát húzatott, s vele tengeri útra indította Thészeuszt. Még meghagyta, hogy ha sikerül megölnie a rettenetes Minotauroszt, úgy hazafelé fehérre cserélje a vitorlát. Ám Thészeusz nem igyekezett meghálálni az Ariadnétól kapott segítséget, a lányt nem vette feleségül, így hamar szembe kellett néznie bosszújával. A büntetés: gyászt okozni Thészeusznak. A bosszú istennői a feledékenység sötétségét borították lelkére, s ő, megfeledkezve atyja intelméről, nem cserélte föl a vitorlákat. Aigeusz — megpillantva a hajót, fia pusztulását vélve — a tengerbe vetette magát. Nevét az Égei- tenger őrzi. A vitorlák színválasztása is jelentéssel bírt. Kleopátra az actiumi ütközetben, nem csupán a pompa kedvéért, de hadi jelzés céljából is arannyal átszőtt vitorlát vonatott föl vezérhajójára. S hagyományosan a zászló — mint a tengerhajózásban kiemelkedő jelentőségű optikai és hovatartozást jelző eszköz — színválasztása mindig szigorú szabályokhoz volt kötve. Mindeme jelzési eszközök és módok egyszerűek voltak, egyezményes jelzésekre, régvárt események bekövetkeztének előre megbeszélt módon jelzésére kiválóan megfeleltek. Am rögtön csődöt mondtak, ha egyéb hírt, üzenetet, előre nem sejtett eseményeket kellett közölni. Századok teltek-múltak anélkül, hogy a hírközlés technikája valamelyest is fejlődött volna, mígnem i. e. 360-ban Aeneas Tacticus felvetette annak gondolatát, hogy jelzőtárgyak felmutatása és eltakarása, illetve ezek váltogatása révén bonyolultabb üzeneteket is lehet továbbítani. Maga is készített távjelzőt, ezt Polübiosz leírása nyomán ismerjük. Az egyes jelzőállomásokon egyforma víztartályokat helyezett el. A víz színén parafalemezekre merőlegesen illesztett vonalzószerű pálcák úsztak, melyeken egyes számba vehető hadieseményekre utaló elnevezéseket soroltak fel. Egy fényjelzésre egyszerre megnyitották a tartályok csapjait, majd újabb jelzés után elzárták. Amely feliratig süllyedt a parafára helyezett vonalzó, az volt az üzenet tartalma. Ugyancsak Polübiosz leírása alapján ismerjük az ókor legtökéletesebb betűrendszeres távjelzö rendszerét is. Bármilyen hír, üzenet tetszés szerinti továbbítására alkalmas volt, „segítségével minden előforduló esetet pontosan lehetett jeleztetni” — írta Polübiosz Eleoxénosz és Démokleitosz találmányáról. A jelzóállomásokon két-két embermagasságú falat, mellvédet emeltek, hogy „a fáklyák a felemeléskor pontosan észlelhetők, a leeresztéskor pedig tökéletesen elrejtve legyenek". A jelzéseket egy 25 részre osztott kódtábla szerint adták, mely táblán „az egész ábécét a közönséges rend szerint 5 sorra osztották fel, minden sorban 5 betűvel”. A továbbítandó üzenet betűit rendre úgy jelezték, hogy a bal oldali fal mögött annyi fáklyát emeltek fel, ahányadik sorban volt az illető betű, a jobb oldali mellvéd mögött a sorban elfoglalt helyének megfelelő számú fáklyával jeleztek. A kódtábla a diktatosz kezében volt, ő „diktálta" a két fal mögött állóknak a felemelendő fáklyák számát. „A távjelzők egy kétcsövű diopterrel is rendelkeztek, hogy ennek egyik csövén a berendezés jobb oldalát, a másikon a bal oldalát tarthassák szemmel.” A rendszert természetesen csakis az éjjeli órákban alkalmazhatták. Zavaró lehetett az is, hogy a jelzéseket
