Múzsák - Múzeumi Magazin 1986 (Budapest, 1986)
1986 / 1. szám
CPEC4I\ l\ET EELVCNAS 1736. március 16-án, huszonthat esztendős korában halt meg az a zeneszerző, akinek neve mindörökre összefonódott az olasz vígoperával. Családi neve Pergola városkára utal. „ Dédapja, Francesco Draghi cipész- - mester még itt élt, majd az Ancona melletti Jesibe költözött, és családjával itt telepedett le. A Jesi-beliek ezért a pergolái: il Pergolese néven emlegették. Az a festmény azonban, amely Az úrhatnám szolgáló című vígopera partitúráját díszíti, a zeneszerző arcképe alatt a „Giambattista Jesi, detto il Pergolesi” feliratot viseli. A huszonhat éves fővel halhatatlan remekműveket alkotó Pergolesi zenei tehetsége korán jelentkezett. Pergolesi életéről a zenetudomány viszonylag keveset tud, de valószínű, hogy a zeneszerző mint csodagyermek tűnt fel. Zenei pályáját hegedűtanulással kezdte, majd egy nápolyi konzervatóriumba került, egy Jesi-beli nemesember bőkezű támogatása jóvoltából. Pergolesi öt évig tanult itt, feltehetően tizenhat és huszonegy éves kora között. A konzervatóriumban feltűnést keltett hegedű-improvizációival. Két oratóriumot is komponált. Már ezekben a művekben megmutatkozott fejlett színpadi érzéke, a szereplők egyéni jellemzésének különleges adottsága. Aquitániai Vilmos megtérése című oratóriumában például szerepel egy basszusbuffo, nápolyi dialektussal. Elképzelhető, hogy A zenemester című vígopera, amelyről ma már tudjuk, hogy tévesen vélték Pergolesi művének, mint intermezzo ehhez a darabhoz tartozott. Az intermezzo, szótári jelentésének megfelelően a közjáték funkcióját töltötte be a XVIII, századi operai életben. A mitológiai vagy történelmi tárgyú, rendszerint tragikus zenedrámák felvonásközi szüneteiben a közönséget intermezzókkal szórakoztatták, hogy a fennkölt szárnyalásé operai dikciók, a bonyolult szerelmi cselszövések és politikai intrikák hangulatából kizökkentve felüdítsék. Az intermezzo visszavezette a nézőt a mindennapi élet alakjai közé, időszerű, többnyire vaskos tréfáival elszórakoztatta és — a műfaj végső diadalra jutásával — elgondolkoztatta. Az intermezzo nyelve nem szárnyalt költői fellegek között, hétköznapi volt, sőt, többnyire a helyi tájszólást beszélte. Szereplői egyszerű emberek, a nézők kortársai, földijei voltak, a „drámai csomópont" könnyen átlátható, főként helyzetkomikumra épített és a néző igazságérzetére alapozott, tömör jelenetben exponálódott, majd oldódott meg, mindenki osztatlan megelégedésére. Legördült a függöny és tovább folytatódott a komoly opera, az eszményített hősök patetikusan megjelenített sorsfordulóival. Az intermezzo mint zenei műfaj, nemcsak dramaturgiájában, hanem zenei anyagában is sarkított ellentéte volt a komoly operának. Ez a zene kellemes, köny- nyed, első hallásra jól megjegyezhető volt, táncos ritmusokkal, pikáns dallamfordulatokkal. Pergolesi 1731-ben, huszonegy éves korában hagyta el a nápolyi konzervatóriumot. Ugyanebben az esztendőben mutatták be első operáját a San Bartolomeo színházban. Az opera a Salustia volt, a hozzá csatlakozó intermezzónak a zeneszerző nem adott címet, csak a két szereplő, Nibbio és Nerina nevét ismerjük. A következő évben a nápolyi alkirály szolgálatában álló Stigliano herceg udvari zenemestere lett. Ekkor komponálta A szerelmes barát című vígoperát, nápolyi dialektusban. Fogadtatásáról az egykorú sajtó kedvezően számol be. Néhány hónappal a bemutató után földrengések hoztak rettegést Nápolyra, amelynek elöljárói azzal bízták meg Pergolesit, hogy különféle egyházi kompozíciókkal próbálja az égiek jóindulatát elnyerni. Ezek közül egy F-dúr mise aratott különösen nagy sikert. A következő év, 1733 a zenetörténet egyik fordulópontot jelentő alkotásának, Az úrhatnám szolgáló című intermezzónak keletkezési ideje. Ünnepi az alkalom: VI. Károly császár feleségének születésnapján, augusztus 28-án kerül színre a nápolyi San Bartolomeo színházban Pergolesi A büszke fogoly című operája, a szüneteket pedig Az úrhatnám szolgáló két jelenetével töltik ki. A komoly opera fogadtatása — akárcsak a legtöbb, hasonló műfajú Pergolesi-darabé — tartózkodó. Az intermezzo azonban zajos sikert arat. Ezt a témát — miként véteti magát feleségül gazdájával a talpraesett szolgáló — a nápolyi G. A. Federico nem elsőként dolgozta fel operai szövegkönyvben. Mintegy tíz évvel korábban már Hasse és Telemann is írt hasonló tárgyú, a commedia dellarte szüzséire emlékeztető intermezzót. A francia forradalom eszméit érlelő nemzedék szívesen látott a színpadon olyan történetet, amelyben a nép gyermeke győzedelmeskedik a magasabb társadalmi osztályba tartozó uraság fölött, jóllehet a gazda maga is polgár, nem főrend, nem hős és nem félisten. Pergolesi kisoperájának mindössze három szereplője
